2016. július 27., szerda

Nincs köszöntés, nincs érdeklődés - kinek vagyok fontos akkor?

1. pont: A napokban volt a születésnapom. Két ember számára voltam olyan fontos, hogy írjon vagy hívjon, és felköszöntsön. Ezért is elég aktuális a kérdés. Két embernek értem annyit, hogy kimondja, boldog születésnapot. Akikre gondoltam, hogy vagyok ennyire fontos, azok nem mondták. Nem 15-20 vagy több embertől vártam, igazából nem is elvárás, csak jól esett volna még néhány embertől, akikre azért számítottam. Ajándék sem kellett volna, igaz nem is kaptam senkitől, csak két szó esett volna jól. Ami mutatja, hogy számítok, nem felejtettek el...
2. pont: Kb 1,5 hónapja még egy jól vagy?-ot sem kérdezett szinte senki rólam. Szinte, mert ebben a témában talán 3 ember keresett meg. De csak egy rövid választ akartak. Megkapták. Nem is nagyon beszélek arról, hogy a kezelések során hol tartok, hogy vannak fájdalmak... Minek? A részleteket valahogy senkivel nem lehet megbeszélni. Nem tudok senkivel beszélgetni arról, hogy milyen volt amikor közölték, műtét vár rám, vagy hogy adjak hálát, hogy egyáltalán élek, mert minden mozdulattal akaratlanul is kockáztattam az életem és az egészségem, hogy ott áll az orvos éjfél előtt valamivel az ágyam mellett és mindezt elmondja, ahogy a balesetem következményeit is, vagy hogy közeleg a műtét, eljön a napja, tolnak a műtőbe, hogy mi van ha..., mert benne volt a pakliban, hogy műtét után lábra tudok-e állni, lebénulok vagy idegrendszeri problémák maradnak vissza, hogy a kezelés mellett mik várnak még rám, hogy sok mindent már nem, vagy nem úgy csinálhatok... egyáltalán mit éreztem és hogy dolgoztam fel egyedül ezt a sok infót, senkit nem érdekelt. Senkit nem foglalkoztat, hogy olyan sérülésem volt, amitől ha nincs szerencsém, belehalok vagy örökre nyomorék maradok. Egyetlen ember "állt elém" azzal, hogy egyszer szeretné tudni, mert érdekli mi történt velem, de egyenlőre nem szeretne részleteket, majd később. Én pedig tiszteletben tartom a kérését, az egyetlen emberét, akit a részletek talán érdekelnének.
 
A születésnapi köszöntés elmaradása miatt csak egyetlen emberre nem neheztelek. Tőle esett volna az egyik legjobban, de talán nem emlékszik rá, talán nem esett le neki amikor egy korábbi téma beszélgetése során szóba került és akaratlanul majdnem elszóltam magam, talán csak nem volt alkalmas időpont arra a mondatra, mert aznap sok komoly dologról beszélgettünk, vagy csak nem gondolta fontosnak. Direkt meg nem akartam jelezni, az úgy senkitől nem az igazi. De mi van másokkal? Néhány ismerős/barát, de még a "családom" egyetlen tagja sem keresett meg.

Ha ezen most tovább pörgetném az agyam, valószínűleg arra jutnék, hogy ami nem fontos, csak azt felejti el az ember. Én már nem vagyok fontos? Lehet nem kérdésként kellene feltenni, hanem kijelentésként? Tehát: Én már nem vagyok fontos. Furcsa kimondani, de ezek alapján így gondolom. Persze, mindenkinek van saját élete, problémája vagy öröme, de akinek számítasz, az néhány percre félre tudja tenni a saját dolgait... Én képes vagyok erre másokkal, mellettük állni és bármiben támogatni őket éjjel-nappal, akkor nekik is sikerülhetett volna egy gesztus értékű mondatot mondani. Persze ha nem gondolják úgy, inkább ne mondjanak semmit.

Volt és sajna van is időm töprengeni a velem mostanában történteken, mert esténként rosszul alszom. Szedem a bogyókat, de nem használnak. Időnként a baleseten, időnként az életemen agyalok. Egy ilyen töprengős este döbbentem rá arra is, hogy a mai napig van néhány perc, ami a balesetkor kiesett és azóta sem emlékszem rá, bárhogy igyekszem felidézni az abban a néhány percben történteket.


De próbálom a rosszban is meglátni a jót. Egyrészt nagyon vigyázok magamra, bár nem mindig sikerül, de minden nap teszek azért, hogy javuljak, fejlődjek, még akkor is, ha ez hosszabb folyamat is lehet akár. Akár, mert még senki nem tud semmi pontosat. Az orvosom az elején mondott biztató időtávlatokat, amiknek örültem, de abból már kicsúsztam. Így csak várok és várok, csinálom a kezeléseket, a rehabot. Másrészt koncentrálok arra a gondolatra, hogy ha így kellenék bárkinek magam miatt, akkor egyszer talán büszke lenne rám, hogy miből álltam fel, és hova fejlődtem a történtek ellenére. Most is azon dolgozom, hogy a műtét következtében bekövetkező mozgásproblémát és izomsorvadást visszafordítsam, és újra olyan énkép alakuljon ki bennem, amit el tudok fogadni, és nem egy undorító sovány alakként nézek magamra, ha tükör elé kell állnom. :) Mosolygok, de tépelődök is belül emiatt.  
De a gondolat ettől még megvan: Tényleg ennyire nem vagyok fontos senki számára? Nem tudom. Érdekes szitu minden esetre, mára ez a gondolatom.

DnL

2016. július 8., péntek

Ideje hallatnom a hangom

Némiképp megtöröm a némaságom, mert sok gondolat, érzés gyűlik és gyűlik mélyen belül és mert van, akit eddig is érdekelt, hogy mi zajlik le bennem, mi történik velem, nekik pedig illik valami infót adni, és nem némán elkullogni és befejezni. Hiszen minden könyv, mese vagy film, de maga az élet is keretbe foglalva teljes és egész. Ahogy a könyvnek, filmnek, mesének van bevezetése, tárgyalása és befejezése is, úgy az életnek is megvan a maga keretrendszere. Csak ez egy kicsit speciálisabb, komplexebb, de ugyanúgy egy hármast ölel fel. Tekintsünk el most a klasszikusnak tűnő értelmezéstől, hogy kezdődik minden a születéssel... és végződik a halállal. Tény, hogy így van, de most ne ugorjunk vissza ilyen messzeségekbe, hiszen kit érdekel, hogy milyen csecsemő vagy kisgyerek voltam. Magam sem tudom, mert kép, felvétel vagy bármi hasonló erről az időszakomról nincs. Ennek is megvan talán az oka: életem első pár évében sokan neveltek egyszerre, így mindenkié voltam, miközben senkié. Lehet emiatt is ragaszkodok ahhoz a néhány emberhez, akit megkedvelek, majd megszeretek. De a blognak nem a gyerekkorom a témája.

Rám és az életemre, a blogon írottakra szabva azt a bizonyos hármas keretrendszert: a bevezetés a blog létrejöttének oka, a tárgyalás az érzéseim, gondolataim kiírása, a volt párommal, a szerelmemmel átélt hatalmas érzések majd az elvesztése miatti fájdalmak tárháza, a balesetem megtörténte és annak következményei..., a befejezés pedig a végkifejlet, a blog lezárása. Hogy ez a lezárás a mesék nagy részében is megszokott módon happy-end lesz, vagy annak ellentéte, nem tudom, ez még sok minden függvénye. Hiszek, bízok és remélek, miközben igyekszem full reálisan látni az életem, a lehetőségeim és magamat is. Ennyit tudok tenni. 

A hallgatásomnak több oka is van. Maga a baleset és a következményei, és ígéret, úgyhogy most csak szűkszavúan írok, azoknak akiket érdekel az életem, hogy az ígéretemet se szegjem meg, mert - bár a világban talán egyre kevesebb embernek, de nekem még - számít az adott szavam, hiszen amögött is érzés van keményen. Az vagy amit mondasz, teszel és érzel!

A gerinctörés következtében műtétre volt szükség, ez még tiszta mindenkinek. Az már nem, mivel nem írtam túl bőbeszédűen, de az orvosom szerint maga volt a csoda, hogy nem maradtam ott és kerültem egyből a temetőbe egy keresztfa alá, ahogy az is, hogy nem is bénultam le. A szerencsének, a sorsnak, a véletlennek vagy Istennek köszönhető, hogy élek, és viszonylag olcsón megúsztam? Ki tudja, ez attól függ, hogy ki miben hisz. Na meg persze az orvosomnak, aki ismeretlenül is lelkiismeretesen állt hozzám az elejétől. Elkerülhető lett volna mindaz, amiben részem volt, lett? Persze, de ez több tényezős folyamat eredménye kellett volna legyen. És mindenre nekem sincs befolyásom.
A következménye az esetnek több szálon fut. Egyrészt egy egész formás és méretes vágás a hátamon, a baleset és műtét következményeként izomsorvadás és harc ellene, valamint rehabra járás. A másik szál az érzések szintjén fut. Vannak napok, amikor vívódok magammal, hogy vajon mire leszek képes a jövőben és mire nem, hogy vissza tudom-e szerezni a régi énem, vagy törődjek bele abba az állapotba, amibe nem szeretnék? El tudom-e fogadni esetleg magam úgy, ahogy vagyok, vagy segítséget kellene kérnem, esetleg beszélnem valakivel az érzésekről, gondolatokról nyíltan, őszintén? Más elfogad-e esetleg így, ha hosszabb ideig is tart a rehabom? Próbálom azzal nyugtatni magam, mikor rám tör a pánik, hogy kellek-e így, ilyen formában valakinek, vagy sem, hogy ha most, ennyire szar helyzetben kellek, akkor ha esetleg lassan is, de a fejlődést együtt végig élve csak jobb formában láthat majd, és ki tudja, egyszer talán büszke is lesz rám, hogy az utat bejárva a legnagyobb mélységekből is kilábalok. A félelmeimmel naponta szembe nézek, agyalok a megoldáson, lehetőségeken, de magammal szembe nézni egy tükörben nem szeretek. A kép, ami visszaköszön, én vagyok, de nem tudom elfogadni. Nem érzem magam teljesnek, nem érzem magam úgy, hogy bárkinek is kellhetek, mert szarul nézek ki, életem legnehezebb időszaka van részben mögöttem. Vicces, hogy ha fényképen látom magam, időnként nem látom olyan vészesen a helyzetet, de az élő kép más. És az énképem és a baleset előtti céljaim eltérnek nagyon. És ott van még egy szál, a baleset után a beszélgetés, érzések szála.

Harcolok. Most is harcolok. Hosszú idő óta harcolok a talpra állásért, megértésért és elfogadásért, az írásaimba rejtve az érzéseimért. Talán meglesz részben vagy egészben az eredménye. Most úgy látom, bár ez nem csak rajtam múlik. Én csak harcolok tovább... 

DnL

2016. április 8., péntek

Műtét + lábtörlő és ex - update

Műtét: megvolt. A hátam szétvágva. Egy részét érzem, másik részét valamiért nem. Hogy mennyire sikeres a napokban eldől. De félek egy újabb műtét lehetőségétől. ÉS fáradt vagyok még mindíg rendesen, bár aludni altatóval sem nagyon tudok. Röviden most csak ennyit erről, talán holnap ha több energiám lesz.

Lábtörlő és ex: néhány napja jelentkezett egy újabb "kedves" hangvételű levéllel az én nagy "szerelmem". Nem tudom miért pont most megint kb 1,5 év után, de megint belém kellett törölnie a lábát. Meglepődött, hogy még tart a blog, elsorolta megint a hibáimat, magát beállította áldozatnak, közölte, hogy soha nem lehetett volna köztünk komoly kapcsolat ő ezt végig tudta (WTF??? - akkor mi a f@szért jelent meg újra és újra, és írogatott meg mondott olyan mondatokat, amik egyértelmű kapcsolati szándékot jeleztek???) és sok mindenben szándékosan hazudott, választ ne várjak, és a végén kedvesen közölte, keressek magamnak másik kapcsolatot. Vagyis röviden megint sárdobálásba kezdett.

Ember! Ezért kezdtem a blogot, hogy ne egy lelki nyomorék legyen belőlem a szórakozásod miatt, mert egót akartál hízlalni és beleszarsz más emberek életébe, érzéseibe, csak az számít, hogy neked jó és kényelmes legyen a kis életed
És mindezt mikor teszed? Természetesen akkor, mikor nyugodtan kéne pihenni, mert nem egy benőtt köröm kivágásán estem át, hanem gerincműtéten. Érted mi az? Gerincműtét, ami csak arról sl nem másról, hogy hogyan tudok járni a jövőben, vagy hogy nem, mit tudok csinálni, és mit nem.
Tipikus magyar viselkedés, ott rúgjunk bele a másikba, ahol csak tudunk, a lényeg, hogy számunkra minden a lehető legjobb legyen, bármi áron!?! Gratulálok! Majd ettől lesznek kevésbé érzések, lesz kevesebb gondolatom a történtekkel kapcsolatban és emiatt fogom gyűlölni őt, ezt hiszi? Meglátszik ki bízott, hitt a másikban vakon, ki szeretett igazán kit, és ki nem.

Megyek, mert lámpaoltás van, ideje pihenni és van elég bajom, bár néhány hétre az agyalást elintézte számomra életem pasiaja. Már magamon is csak könnyezve nevetek. :D
--------------------------------------------------------------------------------------------------
Update: részben már válaszoltam neki arra amit írt. Még néhány gondolatot azért megírok majd neki, és persze adok számára lehetőséget a válaszra is, aztán a sárdobálásából kiszállok.
 

2016. március 27., vasárnap

Gerinctörés a diagnózis

Üdv Mindenkinek! Gondoltam megosztom veletek ezt a korántsem felemelő hírt is. 
Igen. Eltört a gerincem. Kórházban élvezhetem a "kellemes Húsvéti Ünnepeket". Sajna ez most nem a vicc helye. Bár az lehetne. Én örülnék neki a legjobban.
És bár nem kell bizonygatnom semmit, de van orvosi leletem, röntgen és CT felvétel bőven. 
Jelenleg is kórházban fekszem, ezért sem tudtam teljesíteni amit ígértem a bejegyzések, hanganyagok, képek feltöltésével kapcsolatban.
Bocsi, de kórházi ágyhoz vagyok kötve.

"T. bácsi"! Tőled elnézést, hogy ha a nagy hallgatás miatt itt tudod meg a dolgot, de nem akartam a pánikot kelteni, ezért nem mondtam el korábban. 
DnL

2016. február 1., hétfő

Szerdán láttam ezt a riportot az egyik kereskedelmi csatorna híradójában:

http://tenyek.hu/belfold/201130_segitseg-kell-a-csaladnak.html

A riportot végig nézve (bevallom férfiasan) rossz érzés fogott el, nem tudtam csak úgy tovább lépni a látottakon. Aznap este sokat gondolkoztam, ahogy másnap is. Segíteni kellene, de hogyan, mivel, ha korlátozottak a lehetőségeim? Vajon más is így van-e vele, vagy csak én gondolkozom ilyeneken? Úgy döntöttem, írok a csatornának, hogy szeretnék segíteni. Nem tudok lakást vagy munkát ajánlani, de egy kisebb összeggel szívesen segítenék. A csatornától visszajeleztek, hogy továbbították az illetékeseknek a levelem, és türelmemet kérik. Most várok, hogy jelentkezzenek.
Akik hasonlóan hozzám, a riport láttán szerettek volna/szeretnének segíteni, keressék a tv szerkesztőségét, hátha hamarosan lesz mód a segítésre.
De ha válaszolnak nekem, megoldást javasolnak, megosztom veletek.

Remélem mások is hasonlóan gondolkoznak, mint én, és a sok kicsi sokra megy.

Ui1.: Ne legyünk álszentek! Tudom, Magyarországon élünk, és sokan tényleg nem tehetik meg, hogy segítsenek. De olyanok is vannak, akik azt gondolják, kevés az olyan ember, aki megteheti, hogy csak úgy adakozzon, segítsen másokon. Vagy azt, hogy "nekem sem segített senki, én miért...", esetleg azt, hogy "úgysem jut el a címzettekhez az adomány, ezért nem segítek...". És azért se legyünk álszentek, mert azért vannak olyanok is, akik megtehetnék, hogy segítsenek, nem hiányozna a rezsiből, kajapénzből stb., max nem vesznek meg azonnal egy új kütyüt, egy, a sorban a 25. gatyát vagy rucit, de mégsem akarnak, mert...
De félre kell tenni időnként ezeket a gondolatokat, és aki megteheti, bármilyen kicsivel is, de biztos tud segíteni.

Ui2.: Ez a poszt átmeneti jelleggel került megírásra, beelőzve a korábban beharangozottakat. Mert ezt fontosabbnak tartom, mint a saját nyomorom. És azért átmeneti jelleggel, mert a cél a segítségre ösztönzés, semmi egyéb!

Köszönöm, hogy elolvastad ezt a bejegyzést!

ÜDv.: DnL.  

2013. november 28., csütörtök

Lovagoltam :)

Hogy ne csak a múltat írjam ki magamból, most egy aktuálisabb dolgot írok le. Olyat, ami előre mutat, ami az újnak, a remélt jobbnak a része lehet, olyat, ami miatt ha rövid időre is, de jól éreztem magam. :)

Keresem az újat. Keresem azt, ami igazán én vagyok. Hogy újra megtaláljam önmagam.
Nem lehet és nem is akarok semmi elől menekülni, csak új fordulatot, új életet kezdeni. Ezért szerettem volna kimenni Ausztriába. Kimenni dolgozni, és ott új életet kezdeni. De nem jött össze. Ez sem. És bár kicsit a kedvemet szegte, de nem adtam fel. Ahogy akkor sem, mikor egy szuper jó fizetéssel járó melót itthon nem fogadtam el. Ez még az ex-es jó időszakban volt. Sokkal több fizut kínáltak, több, mint 3 kilót tisztán, sokkal többet, mint amiért most dolgozom, de nem fogadtam el, mert készültem a kapcsolatra VELE.

Így mivel semmi nem jött össze, itthon kezdtem alakítani az új életem. Ismeretséget, barátokat és persze új programokat, kikapcsolódást kerestem. Így alakult, hogy életemben először lóra ülhettem.

Lovagoltam. Ezt is kipróbáltam. És szuper volt. Bár nem ez lesz a mindennapos hobbim, de tényleg jól éreztem magam. Sosem voltam parás, nem sok dologra mondanék "nem"-et, ami értelmes. Emiatt is ültem fel a lóra, és odáig jutottam, hogy fél óra után terepen egyedül irányítottam kicsit, vezettem a lovat.
Kezdetben furcsa volt, hogy olyan magasan vagyok, ahogy az is, hogy elindult a ló, én pedig kilengtem jobbra-balra, előre-hátra. :D Meg kellett szokni, hogy hogyan kell a lovon ülni, ahogy azt is, hogy ha a ló emelkedőn megy fel, akkor dőljek mindig előre, ha lejtőn, akkor meg hátra. De az új, az ismeretlen nem okozott félelmet. Kikapcsolt az agyam, mikor rajta ültem. Rábíztam magam 100%-ban egy addig idegen állatra, de éreztem, hogy minden rendben lesz, annak ellenére, hogy a ló rakoncátlankodott. Még az ügetést is kipróbáltam. Tényleg szuper volt!
Megnyugvást jelentett arra az időre ez a program.

david-newlife

2013. november 26., kedd

Miért döntöttem a blogolás mellett?

Ahogy már leírtam, úgy éreztem azok hatására, amik történtek az exemmel kapcsolatban velem, és amit sosem hittem volna róla, egy ideig viseltem, tűrtem a kialakult helyzetet, de kezdett sok lenni az, ami bennem lezajlott, és azt éreztem, csúszok le a lejtőn, és ha nem állítom meg a folyamatokat, akkor annak rossz vége lesz. Fontos, hogy aki olvassa az tudja, hogy nem züllöttem, csak egyre rosszabbul éreztem magam.
A kérdések válasznélkülisége, a pasim megfutamodása, a nyomás a mellkasomon, a szívem szúrása, a hiányérzete, a szerelem, amit iránta érzek, az álmatlanság miatti fáradtság, hogy nagyon rosszul és keveset tudok aludni, és mikor reggel felkelek, Ő az első gondolatom hónapokkal a történtek után is, nap közben szinte végig csak Rá tudok gondolni, és este lefekvéskor is Ő jár az eszemben és amit tett, ezek vezettek oda, hogy blogolásba kezdtem.
Időközben voltam orvosi vizsgálaton, ahol semmit nem állapítottak meg, így nem is tudták megmondani, hogy mi lehet az oka az állandósult nyomásérzésnek a mellkasomon, a szívszúrásnak, mivel nem avattam be az orvosokat az átélt dolgokba, így végül saját eszközhöz nyúltam, mivel gyógyszert nem akartam szedni semmire. Nem igazán vagyok beteges típus, szerencsére évente talán ha egyszer érzem kicsit náthásnak magam egy két napra, aztán vége, de a tartós gyógyszerszedést nem kedvelem, így választottam más megoldást a nyomasztó érzések enyhítésére.

Tehát blogolásba kezdtem. Ahogy említettem korábban, nem mások örömére, hanem azért, mert szeretném kiírni magamból azokat az érzéseket, gondolatokat, amik bennem vannak, amik foglalkoztatnak. Így kezdtem blogolásba. Kezdetben csak magamnak, aztán megmutattam egy ismerősnek, aki miután elolvasta néhány bejegyzésem, azt mondta: "Látszik, hogy mennyi érzés, érzelem van bennem Iránta, pedig meg sem érdemelt sem téged, sem az érzéseidet."
Én ezt másként látom. Még mindig úgy érzem, többet adtam neki eddigi összes párjánál, de ez sem volt elég számára. De mit csináljak, ez vagyok én, ilyen marha. Nem véletlen, hogy ismerkedésünk elején mikor feltette a kérdéseket: "El tudom-e vele képzelni élethosszig az együttélést?" és "Összeházasodnék-e vele idővel?" ezekre érzésektől vezérelve, a józan ész kizárásával igennel feleltem.
Igennel, mert tényleg bele szerettem, csak a levelezgetések, netes beszélgetések alapján. Azt éreztem, ő más. És tényleg más. Mutatott egy képet magáról, sokat beszélt értékekről, de amikor bizonyítania kellett volna, akkor az addigi értékek már nem számítottak neki. Ennek ellenére nem tudom és nem is akarom sem utálni, sem gyűlölni. Csak szeretem olyannak, amilyen, ez vagyok én.

És miután vége lett, és megszakított minden kapcsolatot velem, viseltem tovább az érzések terhét, cipeltem egyedül amíg csak tudtam. De a súlya alatt összeroppantan. Volt idő amikor elég mélyen voltam, és sok minden megfordult a fejemben, nem tagadom. De épp emiatt inkább blogolni kezdtem, és igyekeztem kiadni magamból az érzéseket. De ez is kevésnek bizonyult, a gondolatok és érzések nem szűntek. Végül nem láttam más megoldást, szakemberhez is fordultam.
Felkerestem egy pszichomókust, hogy segítsen megbirkózni a válasz nélküli kérdésekkel, a kételyekkel, érzéseimmel, és persze az elvesztésével.
Sokkal könnyebb lett volna minden, ha beszélhetek vele a történtekről, ha van lezárás, válasz a kérdésekre, és ha a történtek után azért megölelhettem volna egy percre. De végeláthatatlanul nem járhatok szakemberhez, mert nem engedhetem meg magamnak. Én nem ő vagyok.
Egy percet kértem tőle, amit ha megad, könnyebb lett volna viselni az elvesztését, egy percet, amit megtagadott.

Egy perc az életéből, de az az egy perc nekem a világot jelentette volna.

De erős vagyok, és felállok! Ha időbe is telik, de jobb leszek, mint valaha. De az érzést, hogy szeretem, nem tudom levetkőzni. Az belülről jön, mélyről, kitörölhetetlen nyomot hagyott bennem, így a távolból is ugyanúgy szeretem, és fogom is, ebben biztos lehet.
Ez vagyok én, egy ilyen hülye, vagy talán különleges ember? Majd az olvasók eldöntik.

by: david-newlife blog szerzője