2017. június 11., vasárnap

Jó esetben minden történet, könyv, film, leírás és minden hasonló dolog három részre osztható, ahogy azt az iskolában is megtanultuk. Rendelkeznek szerencsés vagy jó esetben bevezetéssel, tárgyalással és befejezéssel. Hogy ezek miket tartalmaznak, vagy hogy az egyes történetek hogyan indulnak, miként bontakoznak ki és zárulnak le, az már más kérdés. Az én esetemben úgy érzem a témámmal kapcsolatban, most érkezett el a befejezés szakasza. Ezt több tényező befolyásolta, amiket ha rajtam múlik kikerülök, ahogy az egész történetet sem akartam megélni... Ahhoz túl sok negatív esemény történt, túl nagy az ára annak, ami történt és ennek nagy része nem kellett volna, hogy így alakuljon. De nem minden rajtunk múlik, van, amikor már annyira rohad az alap, hogy változni, változtatni már képtelenség, és mások alakítják vagy írják az egyéni történeteinket és mi csak sodródunk az árral. Kiszállni a sodrásból sokszor nem olyan egyszerű, mint azt gondolja az ember, mert események láncolata az egész, amikben ha érzelmek szövődnek, csak megnehezítik a helyzetet. De a hallgatás után (amit önszántamból vállaltam egy olyan ember miatt, aki meg sem érdemelte), most érzem azt, hogy az én történetem elérkezett a befejezéshez, most mondom azt, hogy elég volt és nem tovább. Ez az elhatározás is események következménye, amik kapcsolódnak szorosan az eddigiekhez és az életemhez, amivel kapcsolatban egyre azt érzem, úgy hullott szét egy beteges hazudozás-játszadozás miatt, hogy fogalmam sincs, innen hogyan tovább, hogy tudom közel olyan szintre hozni az életem, mint korábban volt, mikor még nyugodt életet éltem... mert ami káosz van az életemben minden tekintetben, az most elég sok(k). Biztosan megbirkózom velük, csak az idő és eredmény nem mindegy és az is biztos, hogy maradandó következményei is lettek amik egy életen át emlékeztetnek arra a sötét szakaszra az életemben, amit senkinek nem kívánok...
Minden esetre néhány dolog biztos. A történetem befejezése ugyanolyan lesz, mint az eddigi bejegyzéseim. Gondolatok, érzések, események kiírása bántó szándék nélkül, normális hangnemben. Nem célom, ahogy eddig sem a hadakozás, sárdobálás, csak a gondolatoktól, történetektől való szabadulás, megválás. És ami még, vagy már szintén biztos:
NE! Kérlek NE! Te NE! Soha! Se szánalomból, se sajnálatból, se bosszúból, se bűntudatból, de már emberségből vagy tisztességből SE, kérlek! Nem kell, hogy jelentkezz, nem kell, hogy megkeress, nem kellenek a hazugságok, a jópofizások, a sajnálkozások és magyarázkodások, hogy épp mit miért "kényszerültél" meglépni. Négyszer ugyanazt tetted, ötödször köszönöm, nem kérek belőle. Cipelhetem egy életen át a terhét annak, amit alakítottál, míg te éled az életed. Ezért szépen kérlek, ne! Köszönöm!
Szóval elérkeztem a történet befejező szakaszához, ami igazából jó érzéssel tölt el, mert azt jelzi, hogy rég túl vagyok, tanulok és fejlődök és eközben ember is maradok... :)
Dávid  

2017. január 8., vasárnap

Nem úgy alakultak a dolgok...

Sajnos nem úgy alakultak a dolgaim, hogy írni tudtam volna. Dolgoznom is kellett sokat és orvosnál is voltam. Majd egy-két bejegyzésbe összeszedve pótolom, le fogom írni az elmúlt évemet (már dolgozom rajta), friss történésekkel, aktuális helyzetjelentéssel együtt. Történt néhány újdonság, történtek jó és kevésbé jó dolgok, amit simán "papírra" lehetne vetni. Még eredményekre várok. Szóval hamarosan.

2016. december 21., szerda

Visszatekintés - Február

Február hónap eleje hasonlóan telt, mint a január, aztán egyre többet kezdtem gondolkodni, hogy mihez kezdjek magammal, mert nem jó úgy, ahogy van. Aztán egyszer csak jött egy ötlet. Át kell formálni az életem, mert az az állapot, amiben voltam, nem vezet semmire. Akkor úgy gondoltam, nincs lejjebb, a gödör aljáról csak felnézni lehet és vagy megpróbálok felmászni, vagy kaparjam el magam inkább. Ugyan, mit veszítek ha megpróbálom, gondoltam. Érezhetem és gondolhatom azt, amit érzek és gondolok, és nem rajtam múlik, mi lesz a jövőben, de amin tudok, azon változtatni kell. És ezt a változtatást kezdhetném az önkép gyúrásával, mert hát volt mit tenni ezen a téren. Vannak dolgok, történtek, amiken egyedül nem tudok változtatni, van, amihez segítség kell. Így voltam az önkép formálással. Korábban jártam pszichomókushoz, igazán nem vezetett eredményre, így nem ezt a vonalat kezdtem fejben erőltetni, erősíteni. Úgy gondoltam, ideje sportolni, így el is kezdtem utána járni a dolgoknak. Végül arra jutottam, hogy az énképem megváltoztatásának egyik lépése lehet a testem átformálása. Elkezdtem edzőtermet keresni, utána olvastam a személyi edzőknek, mert nálam valahogy ez szimpátia és bizalom kérdése volt. Hó végére már kezdett alakulni minden. Kiválasztottam a helyet, (legális) tápkiegészítőket is beszereztem, és már a személyi edzővel is felvettem a kapcsolatot. Mondhatni, kezdett ez a szál jó irányba vezetni. Már az első kezdés időpontja is megvolt. Félre tudtam tenni annak a siralmas önképnek a nyomasztó negatív befolyását, amitől csak záporoztak időnként a hülyébbnél hülyébb gondolatok, és arra fókuszáltam, hogy most vagy soha, bele kell vágni, nem kell senki véleményével foglalkozni. Csak én tudom, hogy min mentem eddig keresztül, csak magamnak kell bizonyítanom. Ha bárki cikizne, bárki beszólna, vagy nem figyelek oda rá, vagy normálisan elmondom, mi a helyzet velem, és ha ezt megérti, rendben, ha nem, az az ő döntése. Szóval volt nagy lendület, voltak lebeszélt időpontok, tények, megvolt a kezdés, de jött a baleset, ami már a következő hónap eseménye. 

2016. december 20., kedd

Visszatekintés - Január

2016 Szilveszterekor nem tettem különösebb fogadalmat. Nem is nagyon foglalkoztam a Szilveszterrel, mondván mi változik igazán? Semmi, csak másik évszámot írunk. De marad minden ugyanaz. Maradnak a gondolatok, az érzések, az a mókuskerék, amiben évek óta taposom az iramot, hogy fel ne boruljak és ne a forgó mókuskerékben hánykolódjak. Fogadalom nélkül, hiú reményeket nem táplálva indultam neki a januárnak. Sok szempontból talán ez a hónap volt a legeseménytelenebb. Nem voltak hiú ábrándjaim, nem voltak elképzeléseim, nem voltak terveim. Szürke hónap volt, legalább olyan szürke, mint az időjárás volt és amilyennek éreztem magam. Bár ez most kicsit ellentmondás, mert érzelemvilágomat tekintve sosem tartottam magam szürkének, csak az életem volt az ebben a hónapban.
Érzelemvilágomat a blog alapját szolgáló téma, az érzéseim színesítették, még akkor is, ha ezek az érzések a szerelemről szóltak és annak ellenére, hogy maga a szerelem, a szeretés nagyon jó érzés, mégis nekem kicsit keserédes érzés volt, mert uralta a hozzá párosuló hiány és üresség. 
Januárban sokat dolgoztam, azt hittem, megoldás lesz. 

Hát ennyi történt januárban. Nem túl izgalmas kezdés, de majd a folytatás eseménydúsabb lesz.

Visszatekintés az elmúlt évemre - hónapokra bontva

Ahogy közeledik az év vége, tudatosul az emberben, hogy mindjárt 2017-et írunk, milyen gyorsan elmúlt 2016, már nyakunkon a Karácsony és utána jön a Szilveszter, majd éjfélt üt az óra, és átlépünk 2017.-be. Ilyenkor az ember akaratlanul is visszatekint az elmúlt évére. Így teszek én is, különösen azért, mert mostanában nem voltam túl bőbeszédű, inkább hallgattam, mintsem hallattam a hangom, leírtam a gondolataim, annak ellenére, hogy sok minden történt velem. Tekinthetjük ezt egy összegzésnek az elmúlt évemről, de akár egy kis beszámolónak is azok számára, akik időnként követik a blogom. Nincsenek különösebb szempontjai az írásomnak. Szerintem naponta írok egy-egy bejegyzést év végéig, végignézve az elmúlt évem hónapjait. Így mivel 12 nap van az év végéig, ez után a bejegyzés után meg is írom 2016. januárom eseményeit, majd naponta átveszek egy újabb hónapot.

Akit érdekel, érdeklek, azoknak jó olvasást kívánok.

DnL

2016. október 8., szombat

Ami eddig történt - tömören ( zárójelben az első gondolatok )

- Kórházba kerültem baleset miatt, kivizsgáltak, diagnózis: gerinctörés ( Szuper, ez nagyon nem hiányzott )
- Közölték, adjak hálát annak, hogy még vagyok... ( WTF?!? - DnL)
- Vázolták a lehetőségeket, lehetséges kimeneteleket és jött a döntés, amit egyedül kellett mérlegelnem és meghoznom ( Azt hiszem, bele kell vágnom )

- Döntöttem és megtörtént a műtét - több, mint 3 órás volt
-
Összeraktak, "Terminátor" lettem - Intenzíven ébredtem. ( Mikor magamhoz tértem: gépcsipogás, fájdalom - akkor még élek, de a lábam mozog??? )
- 20-25 cm-es vágás a hátamon, fém "alkatrészek", csavarok a gerincemben, súlyvesztés és izomsorvadás...
- Most épp tart a rehab kezelés

- Minden nap azért teszek, harcolok, hogy ember lehessek újra, hogy annak érezzem magam
- Vannak jó pillanatok, vannak nehezek, de visz előre, hogy javuljak, fejlődjek
- Időnként megkérdezik, hogy érzem magam, eszek-e rendesen a fogyás miatt, egyesek megjegyzéseket fűznek hozzám vagy a balesetemhez hol a szemembe, hol a hátam mögött.
- Ezeket a megjegyzéseket mosolyogva, de kifejezetten elutasítóan kezelem, mert nem tudok mit kezdeni velük. Kinek hiányzik a "Jól megjártad", "Nézd mi lett veled" és hasonló mondatok.
- Szembesülök naponta a korlátaimmal, az ábrázatommal ha tükörbe nézek, azokkal a másoknak egyszerű dolgokkal, amik nekem erőfeszítésbe kerülnek, és azokkal is, amiket már nem csinálhatok majd, de minden nap teszek azért, hogy erősödjek, gyógyuljak és fejlődjek.
- Ha egyszer olyan helyre (pl külföld) jutok, megnézhetem az utastársak képét, ha az átvilágító berendezések, fémdetektorok, mágneskapuk jeleznek mikor áthaladok (Remélem egyszer erre lesz lehetőség és akkor elmosolyodok ) :)

2016. július 27., szerda

Nincs köszöntés, nincs érdeklődés - kinek vagyok fontos akkor?

1. pont: A napokban volt a születésnapom. Két ember számára voltam olyan fontos, hogy írjon vagy hívjon, és felköszöntsön. Ezért is elég aktuális a kérdés. Két embernek értem annyit, hogy kimondja, boldog születésnapot. Akikre gondoltam, hogy vagyok ennyire fontos, azok nem mondták. Nem 15-20 vagy több embertől vártam, igazából nem is elvárás, csak jól esett volna még néhány embertől, akikre azért számítottam. Ajándék sem kellett volna, igaz nem is kaptam senkitől, csak két szó esett volna jól. Ami mutatja, hogy számítok, nem felejtettek el...
2. pont: Kb 1,5 hónapja még egy jól vagy?-ot sem kérdezett szinte senki rólam. Szinte, mert ebben a témában talán 3 ember keresett meg. De csak egy rövid választ akartak. Megkapták. Nem is nagyon beszélek arról, hogy a kezelések során hol tartok, hogy vannak fájdalmak... Minek? A részleteket valahogy senkivel nem lehet megbeszélni. Nem tudok senkivel beszélgetni arról, hogy milyen volt amikor közölték, műtét vár rám, vagy hogy adjak hálát, hogy egyáltalán élek, mert minden mozdulattal akaratlanul is kockáztattam az életem és az egészségem, hogy ott áll az orvos éjfél előtt valamivel az ágyam mellett és mindezt elmondja, ahogy a balesetem következményeit is, vagy hogy közeleg a műtét, eljön a napja, tolnak a műtőbe, hogy mi van ha..., mert benne volt a pakliban, hogy műtét után lábra tudok-e állni, lebénulok vagy idegrendszeri problémák maradnak vissza, hogy a kezelés mellett mik várnak még rám, hogy sok mindent már nem, vagy nem úgy csinálhatok... egyáltalán mit éreztem és hogy dolgoztam fel egyedül ezt a sok infót, senkit nem érdekelt. Senkit nem foglalkoztat, hogy olyan sérülésem volt, amitől ha nincs szerencsém, belehalok vagy örökre nyomorék maradok. Egyetlen ember "állt elém" azzal, hogy egyszer szeretné tudni, mert érdekli mi történt velem, de egyenlőre nem szeretne részleteket, majd később. Én pedig tiszteletben tartom a kérését, az egyetlen emberét, akit a részletek talán érdekelnének.
 
A születésnapi köszöntés elmaradása miatt csak egyetlen emberre nem neheztelek. Tőle esett volna az egyik legjobban, de talán nem emlékszik rá, talán nem esett le neki amikor egy korábbi téma beszélgetése során szóba került és akaratlanul majdnem elszóltam magam, talán csak nem volt alkalmas időpont arra a mondatra, mert aznap sok komoly dologról beszélgettünk, vagy csak nem gondolta fontosnak. Direkt meg nem akartam jelezni, az úgy senkitől nem az igazi. De mi van másokkal? Néhány ismerős/barát, de még a "családom" egyetlen tagja sem keresett meg.

Ha ezen most tovább pörgetném az agyam, valószínűleg arra jutnék, hogy ami nem fontos, csak azt felejti el az ember. Én már nem vagyok fontos? Lehet nem kérdésként kellene feltenni, hanem kijelentésként? Tehát: Én már nem vagyok fontos. Furcsa kimondani, de ezek alapján így gondolom. Persze, mindenkinek van saját élete, problémája vagy öröme, de akinek számítasz, az néhány percre félre tudja tenni a saját dolgait... Én képes vagyok erre másokkal, mellettük állni és bármiben támogatni őket éjjel-nappal, akkor nekik is sikerülhetett volna egy gesztus értékű mondatot mondani. Persze ha nem gondolják úgy, inkább ne mondjanak semmit.

Volt és sajna van is időm töprengeni a velem mostanában történteken, mert esténként rosszul alszom. Szedem a bogyókat, de nem használnak. Időnként a baleseten, időnként az életemen agyalok. Egy ilyen töprengős este döbbentem rá arra is, hogy a mai napig van néhány perc, ami a balesetkor kiesett és azóta sem emlékszem rá, bárhogy igyekszem felidézni az abban a néhány percben történteket.


De próbálom a rosszban is meglátni a jót. Egyrészt nagyon vigyázok magamra, bár nem mindig sikerül, de minden nap teszek azért, hogy javuljak, fejlődjek, még akkor is, ha ez hosszabb folyamat is lehet akár. Akár, mert még senki nem tud semmi pontosat. Az orvosom az elején mondott biztató időtávlatokat, amiknek örültem, de abból már kicsúsztam. Így csak várok és várok, csinálom a kezeléseket, a rehabot. Másrészt koncentrálok arra a gondolatra, hogy ha így kellenék bárkinek magam miatt, akkor egyszer talán büszke lenne rám, hogy miből álltam fel, és hova fejlődtem a történtek ellenére. Most is azon dolgozom, hogy a műtét következtében bekövetkező mozgásproblémát és izomsorvadást visszafordítsam, és újra olyan énkép alakuljon ki bennem, amit el tudok fogadni, és nem egy undorító sovány alakként nézek magamra, ha tükör elé kell állnom. :) Mosolygok, de tépelődök is belül emiatt.  
De a gondolat ettől még megvan: Tényleg ennyire nem vagyok fontos senki számára? Nem tudom. Érdekes szitu minden esetre, mára ez a gondolatom.

DnL