2017. január 8., vasárnap

Nem úgy alakultak a dolgok...

Sajnos nem úgy alakultak a dolgaim, hogy írni tudtam volna. Dolgoznom is kellett sokat és orvosnál is voltam. Majd egy-két bejegyzésbe összeszedve pótolom, le fogom írni az elmúlt évemet (már dolgozom rajta), friss történésekkel, aktuális helyzetjelentéssel együtt. Történt néhány újdonság, történtek jó és kevésbé jó dolgok, amit simán "papírra" lehetne vetni. Még eredményekre várok. Szóval hamarosan.

2016. december 21., szerda

Visszatekintés - Február

Február hónap eleje hasonlóan telt, mint a január, aztán egyre többet kezdtem gondolkodni, hogy mihez kezdjek magammal, mert nem jó úgy, ahogy van. Aztán egyszer csak jött egy ötlet. Át kell formálni az életem, mert az az állapot, amiben voltam, nem vezet semmire. Akkor úgy gondoltam, nincs lejjebb, a gödör aljáról csak felnézni lehet és vagy megpróbálok felmászni, vagy kaparjam el magam inkább. Ugyan, mit veszítek ha megpróbálom, gondoltam. Érezhetem és gondolhatom azt, amit érzek és gondolok, és nem rajtam múlik, mi lesz a jövőben, de amin tudok, azon változtatni kell. És ezt a változtatást kezdhetném az önkép gyúrásával, mert hát volt mit tenni ezen a téren. Vannak dolgok, történtek, amiken egyedül nem tudok változtatni, van, amihez segítség kell. Így voltam az önkép formálással. Korábban jártam pszichomókushoz, igazán nem vezetett eredményre, így nem ezt a vonalat kezdtem fejben erőltetni, erősíteni. Úgy gondoltam, ideje sportolni, így el is kezdtem utána járni a dolgoknak. Végül arra jutottam, hogy az énképem megváltoztatásának egyik lépése lehet a testem átformálása. Elkezdtem edzőtermet keresni, utána olvastam a személyi edzőknek, mert nálam valahogy ez szimpátia és bizalom kérdése volt. Hó végére már kezdett alakulni minden. Kiválasztottam a helyet, (legális) tápkiegészítőket is beszereztem, és már a személyi edzővel is felvettem a kapcsolatot. Mondhatni, kezdett ez a szál jó irányba vezetni. Már az első kezdés időpontja is megvolt. Félre tudtam tenni annak a siralmas önképnek a nyomasztó negatív befolyását, amitől csak záporoztak időnként a hülyébbnél hülyébb gondolatok, és arra fókuszáltam, hogy most vagy soha, bele kell vágni, nem kell senki véleményével foglalkozni. Csak én tudom, hogy min mentem eddig keresztül, csak magamnak kell bizonyítanom. Ha bárki cikizne, bárki beszólna, vagy nem figyelek oda rá, vagy normálisan elmondom, mi a helyzet velem, és ha ezt megérti, rendben, ha nem, az az ő döntése. Szóval volt nagy lendület, voltak lebeszélt időpontok, tények, megvolt a kezdés, de jött a baleset, ami már a következő hónap eseménye. 

2016. december 20., kedd

Visszatekintés - Január

2016 Szilveszterekor nem tettem különösebb fogadalmat. Nem is nagyon foglalkoztam a Szilveszterrel, mondván mi változik igazán? Semmi, csak másik évszámot írunk. De marad minden ugyanaz. Maradnak a gondolatok, az érzések, az a mókuskerék, amiben évek óta taposom az iramot, hogy fel ne boruljak és ne a forgó mókuskerékben hánykolódjak. Fogadalom nélkül, hiú reményeket nem táplálva indultam neki a januárnak. Sok szempontból talán ez a hónap volt a legeseménytelenebb. Nem voltak hiú ábrándjaim, nem voltak elképzeléseim, nem voltak terveim. Szürke hónap volt, legalább olyan szürke, mint az időjárás volt és amilyennek éreztem magam. Bár ez most kicsit ellentmondás, mert érzelemvilágomat tekintve sosem tartottam magam szürkének, csak az életem volt az ebben a hónapban.
Érzelemvilágomat a blog alapját szolgáló téma, az érzéseim színesítették, még akkor is, ha ezek az érzések a szerelemről szóltak és annak ellenére, hogy maga a szerelem, a szeretés nagyon jó érzés, mégis nekem kicsit keserédes érzés volt, mert uralta a hozzá párosuló hiány és üresség. 
Januárban sokat dolgoztam, azt hittem, megoldás lesz. 

Hát ennyi történt januárban. Nem túl izgalmas kezdés, de majd a folytatás eseménydúsabb lesz.

Visszatekintés az elmúlt évemre - hónapokra bontva

Ahogy közeledik az év vége, tudatosul az emberben, hogy mindjárt 2017-et írunk, milyen gyorsan elmúlt 2016, már nyakunkon a Karácsony és utána jön a Szilveszter, majd éjfélt üt az óra, és átlépünk 2017.-be. Ilyenkor az ember akaratlanul is visszatekint az elmúlt évére. Így teszek én is, különösen azért, mert mostanában nem voltam túl bőbeszédű, inkább hallgattam, mintsem hallattam a hangom, leírtam a gondolataim, annak ellenére, hogy sok minden történt velem. Tekinthetjük ezt egy összegzésnek az elmúlt évemről, de akár egy kis beszámolónak is azok számára, akik időnként követik a blogom. Nincsenek különösebb szempontjai az írásomnak. Szerintem naponta írok egy-egy bejegyzést év végéig, végignézve az elmúlt évem hónapjait. Így mivel 12 nap van az év végéig, ez után a bejegyzés után meg is írom 2016. januárom eseményeit, majd naponta átveszek egy újabb hónapot.

Akit érdekel, érdeklek, azoknak jó olvasást kívánok.

DnL

2016. október 8., szombat

Ami eddig történt - tömören ( zárójelben az első gondolatok )

- Kórházba kerültem baleset miatt, kivizsgáltak, diagnózis: gerinctörés ( Szuper, ez nagyon nem hiányzott )
- Közölték, adjak hálát annak, hogy még vagyok... ( WTF?!? - DnL)
- Vázolták a lehetőségeket, lehetséges kimeneteleket és jött a döntés, amit egyedül kellett mérlegelnem és meghoznom ( Azt hiszem, bele kell vágnom )

- Döntöttem és megtörtént a műtét - több, mint 3 órás volt
-
Összeraktak, "Terminátor" lettem - Intenzíven ébredtem. ( Mikor magamhoz tértem: gépcsipogás, fájdalom - akkor még élek, de a lábam mozog??? )
- 20-25 cm-es vágás a hátamon, fém "alkatrészek", csavarok a gerincemben, súlyvesztés és izomsorvadás...
- Most épp tart a rehab kezelés

- Minden nap azért teszek, harcolok, hogy ember lehessek újra, hogy annak érezzem magam
- Vannak jó pillanatok, vannak nehezek, de visz előre, hogy javuljak, fejlődjek
- Időnként megkérdezik, hogy érzem magam, eszek-e rendesen a fogyás miatt, egyesek megjegyzéseket fűznek hozzám vagy a balesetemhez hol a szemembe, hol a hátam mögött.
- Ezeket a megjegyzéseket mosolyogva, de kifejezetten elutasítóan kezelem, mert nem tudok mit kezdeni velük. Kinek hiányzik a "Jól megjártad", "Nézd mi lett veled" és hasonló mondatok.
- Szembesülök naponta a korlátaimmal, az ábrázatommal ha tükörbe nézek, azokkal a másoknak egyszerű dolgokkal, amik nekem erőfeszítésbe kerülnek, és azokkal is, amiket már nem csinálhatok majd, de minden nap teszek azért, hogy erősödjek, gyógyuljak és fejlődjek.
- Ha egyszer olyan helyre (pl külföld) jutok, megnézhetem az utastársak képét, ha az átvilágító berendezések, fémdetektorok, mágneskapuk jeleznek mikor áthaladok (Remélem egyszer erre lesz lehetőség és akkor elmosolyodok ) :)

2016. július 27., szerda

Nincs köszöntés, nincs érdeklődés - kinek vagyok fontos akkor?

1. pont: A napokban volt a születésnapom. Két ember számára voltam olyan fontos, hogy írjon vagy hívjon, és felköszöntsön. Ezért is elég aktuális a kérdés. Két embernek értem annyit, hogy kimondja, boldog születésnapot. Akikre gondoltam, hogy vagyok ennyire fontos, azok nem mondták. Nem 15-20 vagy több embertől vártam, igazából nem is elvárás, csak jól esett volna még néhány embertől, akikre azért számítottam. Ajándék sem kellett volna, igaz nem is kaptam senkitől, csak két szó esett volna jól. Ami mutatja, hogy számítok, nem felejtettek el...
2. pont: Kb 1,5 hónapja még egy jól vagy?-ot sem kérdezett szinte senki rólam. Szinte, mert ebben a témában talán 3 ember keresett meg. De csak egy rövid választ akartak. Megkapták. Nem is nagyon beszélek arról, hogy a kezelések során hol tartok, hogy vannak fájdalmak... Minek? A részleteket valahogy senkivel nem lehet megbeszélni. Nem tudok senkivel beszélgetni arról, hogy milyen volt amikor közölték, műtét vár rám, vagy hogy adjak hálát, hogy egyáltalán élek, mert minden mozdulattal akaratlanul is kockáztattam az életem és az egészségem, hogy ott áll az orvos éjfél előtt valamivel az ágyam mellett és mindezt elmondja, ahogy a balesetem következményeit is, vagy hogy közeleg a műtét, eljön a napja, tolnak a műtőbe, hogy mi van ha..., mert benne volt a pakliban, hogy műtét után lábra tudok-e állni, lebénulok vagy idegrendszeri problémák maradnak vissza, hogy a kezelés mellett mik várnak még rám, hogy sok mindent már nem, vagy nem úgy csinálhatok... egyáltalán mit éreztem és hogy dolgoztam fel egyedül ezt a sok infót, senkit nem érdekelt. Senkit nem foglalkoztat, hogy olyan sérülésem volt, amitől ha nincs szerencsém, belehalok vagy örökre nyomorék maradok. Egyetlen ember "állt elém" azzal, hogy egyszer szeretné tudni, mert érdekli mi történt velem, de egyenlőre nem szeretne részleteket, majd később. Én pedig tiszteletben tartom a kérését, az egyetlen emberét, akit a részletek talán érdekelnének.
 
A születésnapi köszöntés elmaradása miatt csak egyetlen emberre nem neheztelek. Tőle esett volna az egyik legjobban, de talán nem emlékszik rá, talán nem esett le neki amikor egy korábbi téma beszélgetése során szóba került és akaratlanul majdnem elszóltam magam, talán csak nem volt alkalmas időpont arra a mondatra, mert aznap sok komoly dologról beszélgettünk, vagy csak nem gondolta fontosnak. Direkt meg nem akartam jelezni, az úgy senkitől nem az igazi. De mi van másokkal? Néhány ismerős/barát, de még a "családom" egyetlen tagja sem keresett meg.

Ha ezen most tovább pörgetném az agyam, valószínűleg arra jutnék, hogy ami nem fontos, csak azt felejti el az ember. Én már nem vagyok fontos? Lehet nem kérdésként kellene feltenni, hanem kijelentésként? Tehát: Én már nem vagyok fontos. Furcsa kimondani, de ezek alapján így gondolom. Persze, mindenkinek van saját élete, problémája vagy öröme, de akinek számítasz, az néhány percre félre tudja tenni a saját dolgait... Én képes vagyok erre másokkal, mellettük állni és bármiben támogatni őket éjjel-nappal, akkor nekik is sikerülhetett volna egy gesztus értékű mondatot mondani. Persze ha nem gondolják úgy, inkább ne mondjanak semmit.

Volt és sajna van is időm töprengeni a velem mostanában történteken, mert esténként rosszul alszom. Szedem a bogyókat, de nem használnak. Időnként a baleseten, időnként az életemen agyalok. Egy ilyen töprengős este döbbentem rá arra is, hogy a mai napig van néhány perc, ami a balesetkor kiesett és azóta sem emlékszem rá, bárhogy igyekszem felidézni az abban a néhány percben történteket.


De próbálom a rosszban is meglátni a jót. Egyrészt nagyon vigyázok magamra, bár nem mindig sikerül, de minden nap teszek azért, hogy javuljak, fejlődjek, még akkor is, ha ez hosszabb folyamat is lehet akár. Akár, mert még senki nem tud semmi pontosat. Az orvosom az elején mondott biztató időtávlatokat, amiknek örültem, de abból már kicsúsztam. Így csak várok és várok, csinálom a kezeléseket, a rehabot. Másrészt koncentrálok arra a gondolatra, hogy ha így kellenék bárkinek magam miatt, akkor egyszer talán büszke lenne rám, hogy miből álltam fel, és hova fejlődtem a történtek ellenére. Most is azon dolgozom, hogy a műtét következtében bekövetkező mozgásproblémát és izomsorvadást visszafordítsam, és újra olyan énkép alakuljon ki bennem, amit el tudok fogadni, és nem egy undorító sovány alakként nézek magamra, ha tükör elé kell állnom. :) Mosolygok, de tépelődök is belül emiatt.  
De a gondolat ettől még megvan: Tényleg ennyire nem vagyok fontos senki számára? Nem tudom. Érdekes szitu minden esetre, mára ez a gondolatom.

DnL

2016. július 8., péntek

Ideje hallatnom a hangom

Némiképp megtöröm a némaságom, mert sok gondolat, érzés gyűlik és gyűlik mélyen belül és mert van, akit eddig is érdekelt, hogy mi zajlik le bennem, mi történik velem, nekik pedig illik valami infót adni, és nem némán elkullogni és befejezni. Hiszen minden könyv, mese vagy film, de maga az élet is keretbe foglalva teljes és egész. Ahogy a könyvnek, filmnek, mesének van bevezetése, tárgyalása és befejezése is, úgy az életnek is megvan a maga keretrendszere. Csak ez egy kicsit speciálisabb, komplexebb, de ugyanúgy egy hármast ölel fel. Tekintsünk el most a klasszikusnak tűnő értelmezéstől, hogy kezdődik minden a születéssel... és végződik a halállal. Tény, hogy így van, de most ne ugorjunk vissza ilyen messzeségekbe, hiszen kit érdekel, hogy milyen csecsemő vagy kisgyerek voltam. Magam sem tudom, mert kép, felvétel vagy bármi hasonló erről az időszakomról nincs. Ennek is megvan talán az oka: életem első pár évében sokan neveltek egyszerre, így mindenkié voltam, miközben senkié. Lehet emiatt is ragaszkodok ahhoz a néhány emberhez, akit megkedvelek, majd megszeretek. De a blognak nem a gyerekkorom a témája.

Rám és az életemre, a blogon írottakra szabva azt a bizonyos hármas keretrendszert: a bevezetés a blog létrejöttének oka, a tárgyalás az érzéseim, gondolataim kiírása, a volt párommal, a szerelmemmel átélt hatalmas érzések majd az elvesztése miatti fájdalmak tárháza, a balesetem megtörténte és annak következményei..., a befejezés pedig a végkifejlet, a blog lezárása. Hogy ez a lezárás a mesék nagy részében is megszokott módon happy-end lesz, vagy annak ellentéte, nem tudom, ez még sok minden függvénye. Hiszek, bízok és remélek, miközben igyekszem full reálisan látni az életem, a lehetőségeim és magamat is. Ennyit tudok tenni. 

A hallgatásomnak több oka is van. Maga a baleset és a következményei, és ígéret, úgyhogy most csak szűkszavúan írok, azoknak akiket érdekel az életem, hogy az ígéretemet se szegjem meg, mert - bár a világban talán egyre kevesebb embernek, de nekem még - számít az adott szavam, hiszen amögött is érzés van keményen. Az vagy amit mondasz, teszel és érzel!

A gerinctörés következtében műtétre volt szükség, ez még tiszta mindenkinek. Az már nem, mivel nem írtam túl bőbeszédűen, de az orvosom szerint maga volt a csoda, hogy nem maradtam ott és kerültem egyből a temetőbe egy keresztfa alá, ahogy az is, hogy nem is bénultam le. A szerencsének, a sorsnak, a véletlennek vagy Istennek köszönhető, hogy élek, és viszonylag olcsón megúsztam? Ki tudja, ez attól függ, hogy ki miben hisz. Na meg persze az orvosomnak, aki ismeretlenül is lelkiismeretesen állt hozzám az elejétől. Elkerülhető lett volna mindaz, amiben részem volt, lett? Persze, de ez több tényezős folyamat eredménye kellett volna legyen. És mindenre nekem sincs befolyásom.
A következménye az esetnek több szálon fut. Egyrészt egy egész formás és méretes vágás a hátamon, a baleset és műtét következményeként izomsorvadás és harc ellene, valamint rehabra járás. A másik szál az érzések szintjén fut. Vannak napok, amikor vívódok magammal, hogy vajon mire leszek képes a jövőben és mire nem, hogy vissza tudom-e szerezni a régi énem, vagy törődjek bele abba az állapotba, amibe nem szeretnék? El tudom-e fogadni esetleg magam úgy, ahogy vagyok, vagy segítséget kellene kérnem, esetleg beszélnem valakivel az érzésekről, gondolatokról nyíltan, őszintén? Más elfogad-e esetleg így, ha hosszabb ideig is tart a rehabom? Próbálom azzal nyugtatni magam, mikor rám tör a pánik, hogy kellek-e így, ilyen formában valakinek, vagy sem, hogy ha most, ennyire szar helyzetben kellek, akkor ha esetleg lassan is, de a fejlődést együtt végig élve csak jobb formában láthat majd, és ki tudja, egyszer talán büszke is lesz rám, hogy az utat bejárva a legnagyobb mélységekből is kilábalok. A félelmeimmel naponta szembe nézek, agyalok a megoldáson, lehetőségeken, de magammal szembe nézni egy tükörben nem szeretek. A kép, ami visszaköszön, én vagyok, de nem tudom elfogadni. Nem érzem magam teljesnek, nem érzem magam úgy, hogy bárkinek is kellhetek, mert szarul nézek ki, életem legnehezebb időszaka van részben mögöttem. Vicces, hogy ha fényképen látom magam, időnként nem látom olyan vészesen a helyzetet, de az élő kép más. És az énképem és a baleset előtti céljaim eltérnek nagyon. És ott van még egy szál, a baleset után a beszélgetés, érzések szála.

Harcolok. Most is harcolok. Hosszú idő óta harcolok a talpra állásért, megértésért és elfogadásért, az írásaimba rejtve az érzéseimért. Talán meglesz részben vagy egészben az eredménye. Most úgy látom, bár ez nem csak rajtam múlik. Én csak harcolok tovább... 

DnL