Mission failed part 1.

Kicsit kitekintek az elmúlt napok érzéseire, mivel nemrég volt 1 éve az utolsó próbálkozásaimnak, hogy legalább a kérdéseimre választ találjak, és rendezzem/rendezzük a dolgokat ember módjára, könnyebb legyen elfogadni, hogy nem lesz többet velem, bármennyire is szeretem.

Kitekintés a múltba, de mégis úgy éltem meg, mint ha most történt volna. De ezen nem lepődöm meg, hiszen érzem, amit érzek.

December 8., 2012.:

Úgy döntöttem, leutazok hozzá. Előtte két héttel megírtam neki, hogy ha tényleg számítanak neki értékek, ahogy hangoztatta mindig, akkor egy fél órára, vagy csak 5 percre szabaddá tudja tenni magát, hogy találkozzunk, egymás szemébe nézzünk, kicsit beszéljünk, és ha még akkor is mindenért én vagyok a rossz, egy ölelés (ami számomra mindennél többet jelentett volna), és örökre elköszönök tőle. A válasz akkor az volt, hogy fölöslegesen megyek le hozzá, úgysem fog találkozni velem. (Mint ha nem merne a szemembe nézni, mert akkor látja, hogy mit érzek iránta és mit ért el addig bennem.) De nem adtam fel, visszaírtam neki, hogy most az egyszer én leszek a határozottabb, mindenképp utazok hozzá, és várni fogom akár órákon át.

Kutya hideg volt ezen a napon, de ez sem tartott vissza. Küzdöttem érte végig, míg a "páromnak" tudhattam, még ha ő nem is látta ezt, így nem adhattam fel még ezen a napon sem. Azt akartam, hogy lássa, hogy én nem olyan vagyok, mint a korábbiak az életében. Én nem hazudtam neki soha, őszinte voltam bármiről is beszéltünk, nem csaltam meg, nem kavartam a háta mögött. Őszinte voltam az érzéseimmel kapcsolatban, magamat adtam.

Így leutaztam. Vártam Őt reménykedve a megadott időpontban az állomáson. De nem jött el. Gondoltam kicsit késik, így vártam átfagyva,  türelemmel. De hiába. Majd lassan a kedvem elromlott, szomorú lettem. DE még reménykedtem. Reggel érkeztem, és estig maradtam. Kint a hidegben, a fagyban. Körülöttem vidám emberek, akik a karácsonyi forgatagban boldogan forralt borozgattak, forró csokit iszogattak, nézelődtek a boltokban, a téren, minden felé. Én pedig csak bolyongtam magányosan, és végig zakatolt az agyam, és reménykedtem, mint egy kisgyerek, aki elesett, megütötte magát,  de egy felnőtt ott terem, és felemeli, megvigasztalja... Reménykedtem.

Vártam és vártam. Megírtam neki, hogy én kitartó vagyok, mert szeretem, és szeretnék vele mindenképp találkozni, legalább egy pár percre, de semmi reakció.  

Elmentem párszor felé, vagy legalább is arra, amilyen címet megadott a kapcsolatunk elején. Nem csengettem, csak vártam. Nem akartam, hogy egy percig is azt gondolja, zaklatom, mert én nem ilyen vagyok. Tudta, hogy egész nap ott vagyok, és csak pár percre vágyom, amit utoljára Vele tölthetek. Reménykedtem, hogy értékeli legalább emberileg a kitartásom, és ha másért nem is, de emiatt lejön és ad egy percet az életéből. Reménykedtem, de hiába. Aztán lassan, nagyon lassan eljött az este. Mikor már tudtam, hiába várok, max megfagyok éjjel a hidegben, ha nem indulok vissza, mivel a környező szállodákban nem volt szabad szoba. Így vissza indultam.

Mikor felértem Pestre, egy régi ismerős, egy volt osztálytársam rám csörgött, aki tudott arról, hogy a nagy Ő-m miatt leutaztam hozzá, abba a városba, ami azóta is egyszerre vonz és taszít is egyben...

Kérdezgetett, de nem tudtam válaszolni. Nem jött ki hang a torkomon. A nyugati kellős közepén a könnyeimmel küszködtem, pedig nem vagyok ilyen gyenge ember. De Ő, a nagy Ő ilyen érzéseket is ki tudott váltani bennem, Ő egyedül, mivel jobban szerettem mindennél és mindenkinél, az életemnél is...
Kerestem egy félreeső helyet, és a volt osztálytársam aggódó kérdésáradatának teret engedve elmondtam neki pár szóban, hogy vártam, de nem volt eredménye, és hogy mennyire rossz ez, mert tényleg szeretem.  Pár szóban, mert csak annyi jött ki a torkomon, küszködve, aztán elkönnyeztem magam férfi létemre.

Végig az járt a fejemben, hogy mennyi ideig volt képes mondani, hogy szeret, és mennyire sokat jelentek neki, és mennyi új érzést nyújtottam számára azzal, amit éreztem iránta, és ezek ellenére ilyen könnyen eldob mindent, ilyen könnyen tovább lép, mint ha mi sem történt volna, és elém sem mert állni úgy, hogy nem én dobtam el az értékeket, amiket annyira hangoztatott, amik annyira fontosak voltak számára...

Akkor ott úgy éreztem, hogy ha egy olyan ember, akinek állítólag sokat jelentettem, így képes csak lezárni mindent, és ennyire nem érdekli, hogy én mit éreztem, érzek, akkor egy idegentől mit várhatnék, aki nem ismer. Ha valaki, aki sokáig mondogatta, hogy szeret, így tesz, akkor mennyit érhetek? Semennyit. Ha a szemében én vagyok a legfőbb rossz, és azt érdemlem, amit kaptam tőle, akkor minek éljek. Ha ennyire rossz ember vagyok, és egy ölelést sem érdemlek tőle, akkor nincs semminek értelme. Megfordult akkor a fejemben, hogy a legegyszerűbb az lenne, ha befejeznék mindent, ott abban a percben.... Nehéz erről beszélni, még most is, de akkor annyira rossz volt minden, hogy azon gondolkoztam, befejezek mindent, befejezem az életet. De nem tettem, mert akkor is Ő, csak Ő járt az eszemben, és az, hogy ha ennyire szeretem, ha ennyire szerelmes vagyok belé, akkor nem tehetem meg vele, hogy olyat tegyek, amivel fájdalmat okozok neki!

Mikor végül hazaértem, próbáltam elmagyarázni neki egy e-mailben, hogy miért lenne fontos egyetlen pár perces találkozás nekem, de süket fülekre találtam. Mint ha egy érzéketlen, másokkal nem törődő embernek mondtam volna a kérésem, pedig nem hiszem, hogy ő ilyen lenne, sőt tudom, hogy nem! Még mindig ugyanúgy gondolok rá, és nem tartom rossz embernek, pedig a jelek, amit tett, a pszichomókussal folytatott hosszas beszélgetések mind-mind arra utalnak, hogy félre ismerhettem?
Pszichomókus, igen, mert életemben először kerültem olyan helyzetbe, amivel nem tudok mit kezdeni, és semmi nem tudja feledtetni a kérdéseket, a helyzetet, a történteket, az érzéseket, és Őt sem. Így "muszály" volt szakemberhez fordulnom, mert ahogy korábban írtam, azóta rosszul alszom, fáradt vagyok, gyakran szúr a szívem és nyomás van a mellkasomon, mert... mert hiányzik és mert nagyon szeretem.

david-newlife

A Karácsony közeledtével...

Újabb aktuális gondolat "david-newlife" módra, most a Karácsonyról

Közeleg a Karácsony. Úgy tartják, ez a szeretet és megbocsájtás ünnepe. De mit is ünneplünk ekkor? A szeretetet tárgyakkal fejezzük ki. Olyanokkal, amik egy része tuti nem okoz örömöt senkinek. Sem a vásárlónak, mert sokat kell bojongani érte, sem annak aki kapja, ha nem arra és pontosan arra vágyott, amit kap...

Mert vagy a szín, vagy maga az ajándék nem tetszik, haszontalannak, vagy nem túl menőnek, jónak tartják sokan, és amint vége az ünnepnek, és a boltok/plázák kitárják ajtajukat, már kígyózó sorokban állnak az emberek, hogy vissza- vagy épp elcseréljék a pár napja kapott dolgokat. Miközben vannak helyek, lakások, családok, ahol semmi nem kerül az asztalra, a fa alá. Ha egyáltalán karácsonyfa kerül a lakásba. És ott, akkor sok embernek/szülőnek megszakad a szíve biztosan, hogy nem tud mivel kedveskedni a családjának/gyerekeinek, de ott legalább a SZERETET nagyon nagy eséllyel tényleg megvan.

De akkor miről is szól a Karácsony? Jó kérdés. Nem bibliai/vallási értelemben kérdeztem.

A szeretetről akkor, mikor közömbösek vagyunk mások iránt? Mikor átgázolunk az emberi érzéseken? Mikor álszent módon állítjuk magunkról, hogy vannak értékeink, és mikor bizonyítani kellene, képletesen szemen köpjük magunkat és a fene nagy értékeinket? Két napig legyünk emberek, 363-ban meg érzéketlenek?

Ezek vagyunk mi emberek? (Persze nagyon NAGY TISZTELET a kivételeknek!!!)

------------------------------------------

Karácsony az én szememmel:

Tegnap dolgoztam. És erőt vettem magamon. A munka közben arra gondoltam, kicsit közelebb hozom magamhoz a Karácsonyt, és a hangulatát, amit két évvel ezelőtt még vártam, de tavaly már szenvedéssé vált. Korábban tetszett, és feldobta a kedvem, hogy a csapból is karácsonyi dalok szólnak. Hogy nincs olyan utca, ahol legalább néhány házon ne lenne színesebbnél színesebb díszítő izzósor. Ezek látványát különösen szerettem fenyőfákon, mikor már kissé havasak voltak. Tetszett, hogy talán az emberek ebben az időszakban kicsit odafigyelnek a másikra, akkor is ha a szeretteikről van szó, és akkor is, ha idegenről. Talán kicsit barátságosabbak...

Én az a fajta "marha" vagyok,  aki egész évben a maga módján segített annak, akinek tudott, vagy aki az útjába került. Nem kellett ehhez akkor sem, most sem gazdagnak lennem, (nem is vagyok az), nem kellett egyesületet, alapítványt létrehozni. Egyszerűen emberség kellett hozzá. És időnként az a jó szó, a köszönet, vagy egy mondat abból a szájból, akinek segítesz, hogy "az Isten áldja meg...", vagy "nagyon köszönöm" mosolyt csalt az ember arcára.

De valahogy tavaly óta már ez az addig egyetlen ünnep is, amit vártam mindig, inkább lehangolt, mint örömöt okozott. De döntöttem, megpróbálkozom visszaszerezni a Karácsony szeretetét.

Szóval go fel a netre, és hallgassunk karácsonyi zenéket kicsit. No, ezt nem kellett volna. Újabb és újabb emlékek törtek fel. A kedvem elromlott. Az jutott eszembe, hogy egy nagy kamu és hülyeség, hogy a Karácsony a szeretet ünnepe, ha a saját életemre, élményeimre gondolok. Karácsony előtt szakadt meg minden, és mikor készítettem a nagy Ő-nek egy képeslapot, és mailben elküldtem, annyit sem büfögött vissza, hogy "kössz". Karácsonykor... A szeretet ünnepén. Ennyit a szeretet ünnepéről.

Persze nem lettem rideg jégcsap másokkal szemben. Időnként könnyebben megy, máskor összeszorított fogakkal, de attól még segítek annak, akinek tudok, amivel tudok.

Nem könnyű, ha úgy gondolnak rád a környezetedben, hogy nincs olyan ember, akinek nemet mondanál, ha segíteni kell, de belül mégsem érzed azt, hogy jó ember vagy, hogy kicsit is feledtetni tudja a "jóság" a bánatodat, érzéseidet.

De ettől még teszed, amit úgy érzel, helyes. És folytatod a segítést ott, ahol tudsz.

(Ez a bejegyzés saját élmények alapján sikeredett olyanra, amilyen. Nem vagyok szent! Nem is kell annak tartani. Nem mindenkinek segítek, mert a lehetőségeim nekem is végesek akár anyagi, akár nem anyagi dolgokra gondolunk. De ha megtehetem, meg is teszem! És nem várok cserébe semmit.)

Talán ez a "kis jóság" a részemről, ez kell nekem, hogy értékesebbnek érezzem magam, és ne érezzem teljesen élhetetlennek magam mások számára egyszer, végre, újra... egyszer.

(Ez a mondat nagyon belém égett Tőle...)

by: david-newlife

A kezdetektől a végéig - 2. rész

A kapcsolattartás a távolság ellenére intenzív volt végig. Én mindig siettem haza a melóból, hogy ha ráér, "vele lehessek" akár neten is, mert jól éreztem magam a társaságában, és azt éreztem, ő is így érez. Augusztusban még azt is felhozta, hogy menjünk el együtt nyaralni. De ebből sem lett semmi, ezt is lemondta, ahogy sok más programot is próbáltam szervezni, amik valamiért mindig akadályba ütköztek.
És jött a fordulópont. 2012 október. Egyre kevesebbet beszéltünk. De minden rendben volt. Közelgett az osztálytalálkozója, amivel kapcsolatban végig támogattam. Volt, hogy szidta néhány osztálytársát, volt, hogy a variálásokon problémázott, de kitartottam. Egy rossz szót nem szóltam, végig támogattam. Úgy volt, hogy az október 23.-ai hétvégét együtt töltjük végre. Vártam nagyon. Ha jól emlékszem 4 napos ünnep volt. De azon a héten talán egyszer beszéltünk, így elmaradt a hétvége megbeszélése. De ez sem okozott gondot, mert a négyből két napot a hétvégén ha neten is, de együtt voltunk. Akkor történtek az első baljós jelek.

A korábbi kérésem ellenére, miszerint, ha nem tud jelentkezni több napon keresztül, nem gond, csak értesítsen, hogy ne aggódjak a hirtelen rátörő magas pulzusa miatt ami már pár hónapja fennállt nála. (Megjegyzem, egy tanult és művelt kolléganőm, akivel időnként beszélgettem, erre annak idején annyit mondott, hogy lelkiismeret furdalás miatt tör rá a magas pulzusos "roham" az exe miatt, vagy miattam? Nem tudom.) A lényeg, hogy nem jelentkezett, nem jelzett, nem írt egy sort sem soha, mikor eltűnt. Nem beszámolót vártam, csak egy sort, hogy minden rendben vele..., de nem írt soha. Én pedig olyankor aggódtam érte. Nem is tehettem mást, mert szerettem és szeretem, és a telefonszámát, hogy megkérdezzem jól van-e, soha nem adta meg, csak határidőket ígérgetett, amik ha eljöttek, sorra elhalasztotta mindenféle kifogással.

Azon a hétvégén mindkét neten együtt töltött nap úgy ért véget, hogy míg ő a gépnél ült, ajtónyitódást hallottam, és ő hirtelen lekapcsolódott a netről. A második nap, mikor reggel megérkezett, kérdeztem mi történt előző este, de kimagyarázta. Azt mondta, rosszul hallottam, nem volt ajtónyitódás, sőt, a tesóján és az anyukáján kívül senkinek nincs a lakásához kulcsa, ők pedig nem jönnek mostanában hozzá. De aznap délután, mikor újra megismétlődött az ajtónyitódás, újra lekapcsolódott. Majd néhány perc múlva visszatért skype-ra, de nem beszélgettünk, mint előtte, csak írogatott néhány percig. Mikor mondtam viccesen, hogy rakja ki a jövevényt és miért nem beszélgetünk, és megkérdeztem mi történt, annyit mondott: "azért nem beszélünk, csak írunk, mert elmegy pacsálni (fürdés), de tervezi, hogy utána visszatér hozzám". Nem így lett. Újabb hétre tűnt el szó nélkül. Még az e-mailemre sem reagált semmit.

Még akkor sem gyanakodtam semmire, talán vak voltam a szerelemtől, amikor rendre mondogatta, hogy van egy haverja, akivel régóta nem találkozott, és bejelentkezett a pasi, hogy a születésnapját szeretné megünnepelni vele. Ezzel a haverjával konkrét időpontokat beszéltek le, amiket a haverja mondott sorra le, és ezt ő nem bánta, mert a pasi háta mögött nekem panaszkodott róla, szidta őt, hogy mennyire elege van belőle meg a hülyeségeiből, és mennyire idegesíti a pasi állandó írogatása a facebookon keresztül (amit én persze szintén sosem láthattam... Még úgy sem, hogy mesélte egyszer, hogy bejelölte ismerősként őt valaki, akivel állítólag volt köztük "valami" korábban, de ő nem emlékezett rá, mégis visszaigazolta, hogy ismeri... Persze én, mint a párja, sosem láttam az adatlapját, nem jelölt ismerősként soha, mint ha rejtegetni valója lett volna előttem. (Mielőtt felmerülne a kérdés, én miért nem jelöltem, a válasz egyszerű: mert "titkosította" a profilját.) 

Aztán megtörtént a 27.-ei osztálytalálkozó. Másnap jött, és örültem neki. Beszélgettünk sokat, persze csak neten. Több órán keresztül mesélte a találkozó történéseit, majd megkérdezte, nekem hogy telt a szombatom. Mondtam neki, hogy aznap voltam varratszedésen, (volt egy kisebb sebészeti beavatkozásom egy hónappal korábban, aminek a varratszedési ideje pont arra a szombatra esett). A reakció ennyi volt: tényleg, tegnap voltál, és hogy vagy? Semmi kérdés, semmi érdeklődés... No komment. Magától eszébe sem jutott volna, pedig mondtam neki, hogy mi lesz a program, de elfelejtette, ahogy annak idején a születésnapomat is majdnem, amit be is ismert.

De nem érdekelt, hogy ennyire nem érdeklődik. Számomra természetes volt, hogy ő élvez elsőbbséget, és nem az, ami velem van.  Örültem a boldogságának.

Aztán újra eltűnt egy hétre. Következő alkalommal mikor beszéltünk, újra abban maradtunk, hogy a november 1.-ei hosszú hétvégén végig együtt leszünk. Nem én kértem, ő mondta, hogy nem megy sehova, nem jön hozzá senki. Mondanom sem  kell, hogy a 4 napból kettő lett, és az is csak neten. Aztán ismét eltűnés, egy hétre. A korábbi kérésem ismét figyelmen  kívül hagyta, de nem érdekelt, viszont az idő alatt is sokat gondoltam rá és aggódtam érte. Nem voltam féltékeny, nem gondoltam semmi ilyesmire egyszer sem annak ellenére sem, hogy havonta egyszer-kétszer valahogy oda kanyarodott a beszélgetés mindig, hogy mondta, érte mennyien tepernek, mennyi barátja próbálkozik nála. Féltékeny sosem voltam, csak egy valamitől tartottam, a távolságtól, ami köztünk volt, hogy az talán közbe szólhat, de bizonygatta, hogy szeret, ezzel megnyugvást hozott a szívembe, és emiatt kitartottam gondolkodás nélkül mellette, mert szerettem és szeretem.

És eljött életem legrosszabb hétvégéje. November 10.-e. Aznap újra megjelent. Egész nap beszélgettünk a neten. Majd 17:45-kor újra nyílt az ajtó. Úgy, hogy a rokonain kívül senkinek nincs kulcsa, és ők nem állítottak be váratlanul hozzá. Senkinek nincs kulcsa. Mi? Akkor mi volt az ajtónyitódás? Jó kérdés, én sem tudom, mert soha nem érezte úgy, hogy ha már hazudott, akkor beismerje az igazat.

A dolog érdekessége, hogy már kimagyarázhatatlanul hallható volt a hang: a bezárt bejárati ajtó zárja kattan. A kulcs fordulásának hangját követte a zárnyelv hangja, majd az ajtó nyitódásának hangja, ő pedig lekapcsolódott a netről a számítógéppel. Persze a telefonját fent hagyta egész nap a skype-on. Még csodálkoztam is, hogy ő nem szokott ilyet csinálni, de nem kérdeztem rá nap közben.

A telefonos skype-on írtam neki, hogy ez ciki, és megérdemelnék egy telefonhívást, akár szám nélkül is, de nem jelentkezett, nem reagált semmit. Egyesek szerint ez az egész azért "kellett", hogy szakítani tudjon. De ezt a kívülállóknak sem hittem el. Inkább velük balhéztam össze emiatt is, mint hogy a pasimat hagyjam, hogy akár szavakkal is, de bántsák, mert szerettem.

Pokoli óra következett. Ki kellett menekülnöm a házból, mert úgy éreztem, a falak összenyomnak. A halántékom úgy lüktetett, mint még soha az életben, levegőt alig kaptam. A kinti fagyos szélben átfagytam. Majd nagy nehezen annyit írt nagysokára, hogy "most tényleg nyílt az ajtó, később lesz és beszélünk." Én nagyon bepánikoltam, féltem, hogy az a nap, amitől annyira tartottam, eljött, és esetleg közli, hogy nagy a távolság köztünk, és talált valakit, vagy újra kezdte az exével, rám már nincs szüksége. Nem voltam bizonytalan soha vele kapcsolatban, de akkor ott ettől nagyon féltem.

Merthogy kinek másnak lett volna kulcsa, ha nem az exnek, ha nem merte korábban beismerni ezt...

Aztán  már csak annyit írt, hogy ő nem bizonygat semmit, tette már eleget, és elköszönt. Onnantól kezdve már nem beszéltünk többet.

Még néhányszor váltottunk levelet, kísérletet tettem többször is a találkozásra, de ennyire sem voltam jó neki.

Így maradtak a kérdések, a rosszullétek, a hiányérzet, a szerelmem elvesztése, a csalódás abban, amit ő jelentett nekem, a csalódás abban, hogy ő mindig őszinte, egyenes és becsületes, a feszültség és szomorúság bennem, és ezek hatása, ami miatt blogolásba kezdtem...

Fogytam. Bár sosem voltam súlyos ember, de legalább 6 kiló ment le rólam egy-két hét alatt, annyira nem tudtam enni. Közben november 15.-én megírta a szakító levelét, amiben valós, de sok vélt hibát is felhozott, és úgy fogalmazott, mint ha én tehettem volna arról, hogy ő hazudott és lebukott... Bizalmatlansággal vádolt úgy, hogy ő titkolózott. Rólam tényleg mindent tudott, a telefonszámomtól az akkori munkahelyemen át a bankszámlaszámomon és az ahhoz szükséges belépési azonosítókon át mindent. Előtte nekem semmi titkom nem volt. Fordítva ez nem volt igaz. Alapvető bizalomhiány volt a részéről, ha a nyomorult facebookját, telefonszámát nem volt képes megadni soha, úgy, hogy erre a bizalmatlanságra nem adtam neki okot.

És túltenni magam, hogy a kérdéseimre nincs válasz, hogy nem beszélhettem vele 5 percet sem, csak sürgősen meg akart szabadulni tőlem, oda vezettek, hogy összezuhantam. De ez egy másik bejegyzés története lesz.

Szóval szeretem! A történtek ellenére is! És ha lehet így fogalmazni, megbocsájtottam a hazugságát! És folytattam volna tiszta lappal Vele, mert tudok megbocsájtani, de ő ezt nem ismeri, csak az állandó megfutamodást, hisz minden kapcsolatából, legyen az alkalmi vagy tartós, ő lépett ki. Nem tud küzdeni, de megvádolt azzal, hogy "nem csak akkor kell küzdeni amikor baj van..." Nem is csak akkor küzdöttem, csak ő ezt valószínűleg nem látta, mert nem volt még igazán része olyan érzésekben és küzdésben, amit én nyújtottam neki...

És ő nem adott lehetőséget a megbeszélésre, mint ahogy ezt mástól elvárta, de még csak annyit sem mondott, hogy bocsánat. Viszont hibáztatni tudott, és utána eltűnni... Na meg mindenki számára örökre élhetetlennek nevezni... Talán ez fájt legjobban, hogy meg sem ismert igazán, de elítélt örökre.

Elítélt, úgy, hogy ő hangoztatta mindig, hogy őt ne a melegsége alapján ítéljék meg, hanem az alapján amilyen ember...

De én még ezek ellenére is szeretem. És szeretni is fogom míg élek. Ebben biztos vagyok, és te is az lehetsz kedves olvasó, és persze a volt pasim is, nemhiába varrattam magamra a nevét, mint a szerelmem zálogát, ami ezt jelképezi számomra!

Viselem a nevét, és nem bántam meg egy percre sem. Még akkor sem, ha kiderülne, az egész egy játék volt, mert az érzéseim szilárdak és erősek Iránta. Még a történtek ellenére is. Ez vagyok én. Ebből a szempontból talán különleges, mert nálam a szerelem nem néhány évig tart iránta... és ezt is tudta.

Ezért is lettem volna/lennék egy életre szólóan alkalmas párja...

Még mindig szeretlek és foglak is! Amíg csak élek, "Te ott élsz legbelül majd, számodra mindig lesz ott bent hely, nálam mindig haza találsz"!

by: david-newlife

A kezdetektől a végéig - 1. rész

Megismerkedésünk színtere az internet volt. Egy weboldal, ahol a magáról írt dolgok felkeltették az érdeklődésem. Éreztem, hogy az általa leírtak olyan hatással vannak rám, amit én is szeretnék egyszer át- és megélni. Mintha a legmélyebb gondolataimat, vágyamat írta volna ki. Azt éreztem, hogy én is ilyen párra vágyom egyszer. Aztán gondoltam egyet, és megírtam a véleményem neki, megírtam, hogy szerencsés a párja, hogy ilyen pasija van. Aztán levelezgetésbe kezdtünk, egyre többet beszélgettünk.

Minden nap gyermeki izgalommal vártam a levelét, mert úgy éreztem, értékes ember, akinek a társasága ha máshogy nem is lehet, de neten keresztül jól esne. Egyre többet írogattunk egymásnak, majd átváltottunk skype-ra, ahol már sokkal közvetlenebbül, szinte élőben tudtunk beszélgetni, pontosabban írogatni egymásnak. Emlékszem, írta egyszer, hogy mennyire jól esik neki, ha az én levelemmel kezdheti a napot, és ez fordítva is így volt. Élveztem a társaságát már akkor is. :)
És egy beszélgetés alkalmával jött egy dal, ami annyira hatással volt rám, hogy nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Ennek a dalnak a részlete olvasható az oldal bal hasábján. Ez az a dal, ami megváltoztatta az életem, amiben felismertem, hogy ami addig voltam, az nem én vagyok. Változnom kell, mert úgy érzem, nem az az én utam, amin addig jártam...

Sok beszélgetés követte ezt az alkalmat, amiknek köszönhetően egyre jobban megismertük egymást.

Annyira még sosem voltam nyílt egy ismeretlen emberrel, mint vele. Annyira könnyen és gyorsan egyetlen embert sem engedtem magamhoz közel, mint Őt. De éreztem, hogy ez kell nekem. A társasága, a barátsága, ha mást nem is kaphatok tőle.

A sok beszélgetés során végig magamat adtam, őszinte voltam. Ha kérdezett, mindenre nyíltan, őszintén válaszoltam, ha nem kérdezett, meséltem magamról, sokat.

Mikor mesélte, hogy sem a családja, sem a barátai nem akarnak neki segíteni egy konkrét kérdésben, én kérés és kérdés nélkül felajánlottam a segítségem, megadtam az adataim, nem féltem, nem kételkedtem, csak segíteni szerettem volna, mert ezt éreztem helyesnek. Ezek hatására ezt írta:
"Furcsa dolog, de mindenki másnál többre értékel engem, mint a környezetében élőket!" Jól esett, nagyon jól esett.

Aztán elérkezett egy pont, egy nap, egy újabb beszélgetés, mikor nem tudtam már mit kezdeni a helyzettel, és bevallottam neki, hogy a szakadék szélére kerültem. Szakadék szélére, mert nem akartam elveszíteni, de titkolózni sem, és beismertem, hogy bele szerettem.

Nem tudtam, hogy néz ki, nem láttam róla akkor még képet sem, nem is találkoztam vele, de a beszélgetések, a tulajdonságai alapján úgy éreztem, megszerettem, és ez az érzés csak erősebb lesz.

Így is lett. Egyre erősebb és mélyebb lett. Annyira, hogy még most is szeretem, ugyanúgy, a történtek ellenére is. Reménytelenül bele szerettem.

Mesélt a kapcsolatáról, hogy hogyan ment tönkre, ahogy a többi is, és már csak vegetálnak együtt, mesélt átélt rossz történéseket, családi konfliktusokat, és végig azt éreztem, hogy ha mellette lehettem volna, ez nem történt volna meg. Mert mellette lettem volna a jóban, de a rosszban is, hogy a nap minden percében boldoggá tegyem.

Aztán mikor bevallottam, hogy ismeretlenül is megszerettem, a beszélgetések után jöttek a kérdések:

- Mit gondolok, el tudom vele képzelni örökre az életem?

- Összeházasodnék-e vele?

Ösztönös volt a válaszom, és boldogságot éreztem, hogy ezeket tőlem kérdezi meg! Gondolkodás, hezitálás nélkül, komolyan válaszoltam, igent mondtam minden kérdésére, és ő rá nem sokkal kimondta, vagyis megírta, hogy "kapcsolatban vagyunk". 2012 április 23. A dátum, ami a legjelentősebb volt az életemben. A dátum, ami pont ellentéte a mindent megváltoztató dátumnak, 2012.11.10.-ének, amikor lebukott a hazugságával, amire én rosszul reagáltam... de erről később.

Szóval április 23.-tól úgy éreztem, tartozom valakihez, olyan emberhez, akiért az életemet adnám, olyan férfihoz, akibe kép nélkül szerettem bele, nem érdekelt, hogy mennyire jó pasi, vagy sem, csak éreztem, szeretem, és kellek neki, úgy ahogy vagyok. Talán túl szépnek hangzik az olvasóknak, de tényleg ezt éreztem.

Sokáig minden rendben volt. Volt hogy több napig nem aludtam, csak hogy a meló után beszélgethessünk. És látszólag neki is tetszett. Mondta, hogy mindig örül, ha felébred és az én levelemmel, néhány sorommal kezdheti a napját..., így minden nap írtam neki, mert úgy éreztem, ezzel is boldogabbá tehetem.

És a levelezések és beszélgetések mellett kapott hangüzenetet, amiben elmondtam, mennyire mély érzéseket váltott ki belőlem, kapott verset, amiben leírtam az iránta érzett érzéseimet, és hogy mit is jelent nekem, kapott képeket, kisvideokat, kapott mindent, amivel úgy éreztem, megmutathatom mindazt, ami én vagyok, és amiben soha nem hasonlítok az addigi párjaira, alkalmi kapcsolataira.

Mindezt már tudom, gyermeki rajongással, szerelemmel tettem. Azt hittem, ha olyan dolgokban van része, amiben még soha nem volt, amik számomra vele kapcsolatban természetesek voltak, mert az érzések belülről jöttek, akkor még boldogabbá tehetem...

david-newlife

Miért döntöttem a blogolás mellett?

Ahogy már leírtam, úgy éreztem azok hatására, amik történtek az exemmel kapcsolatban velem, és amit sosem hittem volna róla, egy ideig viseltem, tűrtem a kialakult helyzetet, de kezdett sok lenni az, ami bennem lezajlott, és azt éreztem, csúszok le a lejtőn, és ha nem állítom meg a folyamatokat, akkor annak rossz vége lesz. Fontos, hogy aki olvassa az tudja, hogy nem züllöttem, csak egyre rosszabbul éreztem magam.

A kérdések válasznélkülisége, a pasim megfutamodása, a nyomás a mellkasomon, a szívem szúrása, a hiányérzete, a szerelem, amit iránta érzek, az álmatlanság miatti fáradtság, hogy nagyon rosszul és keveset tudok aludni, és mikor reggel felkelek, Ő az első gondolatom hónapokkal a történtek után is, nap közben szinte végig csak Rá tudok gondolni, és este lefekvéskor is Ő jár az eszemben és amit tett, ezek vezettek oda, hogy blogolásba kezdtem.

Időközben voltam orvosi vizsgálaton, ahol semmit nem állapítottak meg, így nem is tudták megmondani, hogy mi lehet az oka az állandósult nyomásérzésnek a mellkasomon, a szívszúrásnak, mivel nem avattam be az orvosokat az átélt dolgokba, így végül saját eszközhöz nyúltam, mivel gyógyszert nem akartam szedni semmire. Nem igazán vagyok beteges típus, szerencsére évente talán ha egyszer érzem kicsit náthásnak magam egy két napra, aztán vége, de a tartós gyógyszerszedést nem kedvelem, így választottam más megoldást a nyomasztó érzések enyhítésére.

Tehát blogolásba kezdtem. Ahogy említettem korábban, nem mások örömére, hanem azért, mert szeretném kiírni magamból azokat az érzéseket, gondolatokat, amik bennem vannak, amik foglalkoztatnak. Így kezdtem blogolásba. Kezdetben csak magamnak, aztán megmutattam egy ismerősnek, aki miután elolvasta néhány bejegyzésem, azt mondta: "Látszik, hogy mennyi érzés, érzelem van bennem iránta, pedig meg sem érdemelt sem téged, sem az érzéseidet."

Én ezt másként látom. Még mindig úgy érzem, többet adtam neki eddigi összes párjánál, de ez sem volt elég számára. De mit csináljak, ez vagyok én, ilyen marha. Nem véletlen, hogy ismerkedésünk elején mikor feltette a kérdéseket: "El tudom-e vele képzelni élethosszig az együttélést?" és "Összeházasodnék-e vele idővel?" ezekre érzésektől vezérelve, a józan ész kizárásával igennel feleltem.

Igennel, mert tényleg bele szerettem. Azt éreztem, ő más. És tényleg más. Mutatott egy képet magáról, sokat beszélt értékekről, de amikor bizonyítania kellett volna, akkor az addigi értékek már nem számítottak neki. Ennek ellenére nem tudom és nem is akarom sem utálni, sem gyűlölni. Csak szeretem olyannak, amilyen, ez vagyok én.

És miután vége lett, és megszakított minden kapcsolatot velem, viseltem tovább az érzések terhét, cipeltem egyedül amíg csak tudtam. De a súlya alatt összeroppantan. Volt idő amikor elég mélyen voltam, és sok minden megfordult a fejemben, nem tagadom. De épp emiatt inkább blogolni kezdtem, és igyekeztem kiadni magamból az érzéseket. De ez is kevésnek bizonyult, a gondolatok és érzések nem szűntek. Végül nem láttam más megoldást, szakemberhez is fordultam.

Felkerestem egy pszichomókust, hogy segítsen megbirkózni a válasz nélküli kérdésekkel, a kételyekkel, érzéseimmel, és persze az elvesztésével.

Sokkal könnyebb lett volna minden, ha beszélhetek vele a történtekről, ha van lezárás, válasz a kérdésekre, és ha a történtek után azért megölelhettem volna egy percre. De végeláthatatlanul nem járhatok szakemberhez, mert nem engedhetem meg magamnak. Én nem ő vagyok.

Egy percet kértem tőle, amit ha megad, könnyebb lett volna viselni az elvesztését, egy percet, amit megtagadott.

Egy perc az életéből, de az az egy perc nekem a világot jelentette volna.

De erős vagyok, és felállok! Ha időbe is telik, de jobb leszek, mint valaha. De az érzést, hogy szeretem, nem tudom levetkőzni. Az belülről jön, mélyről, kitörölhetetlen nyomot hagyott bennem, így a távolból is ugyanúgy szeretem, és fogom is, ebben biztos lehet.

Ez vagyok én, egy ilyen hülye, vagy talán különleges ember? Majd az olvasók eldöntik.

by: david-newlife blog szerzője    

Amikor azt érzed: egyedül vagy...

Van az az érzés, amit egyszer kívánsz, másszor senki sem szeret. Az, ami egy zsúfolt és nyüzsgő napon megváltás, de ha magányos vagy, maga a kínlódás. Ez az érzés nem más, mint a magány.

Amikor nagy a zsongás, felüdít a magány. Kicsit elvonulsz, és felüdülést hoz a csend. Hallod a gondolataid, figyelsz az apró zajokra. Van időd gondolkodni, terveket szövögetni. És ez jó!

De a magánynak van egy sötétebb oldala, ami ha elkapja a karodat, nem akarja ereszteni. Húz magával, ha nincs kihez fordulni. Kezedet megragadja, nem ereszti. Szabadulni próbálsz, azt hiszed sikerül, de utánad nyúl és visszarángat. És ilyenkor ráébredsz, hogy egyedül vagy...

Egyedül vagy. Nincs kihez szólni, nincs kivel két szót őszintén váltani. A telefonok a kezed közelében, de tanácstalan vagy, hogy kit hívj fel. Gondolkozni kezdesz, sorra veszed az embereket. Jönnek a nevek, de gyorsan mennek is a lehetőségek: őt nem hívhatod fel, hisz nem tud rólad semmit, csak ismeritek egymást, ennyi... Őt felhívhatnád, de állandóan te keresed, akkor annyira nem is érdekelheted. Őt, na őt felhívod. De mégsem. Kisgyereke van, már pihennek, és az életed ezen részét amúgy sem ismeri. Akkor őt, igen, ő meghallgat. Nem, ő sem. "Boldogan eldobtad Érte", ahogy sok más embert is, mikor a számodra legfontosabb embert szavakkal bántotta.
Egyedül vagy. Már csak egy ember maradt. Akkor őt felhívod, ő lesz az, akit igen, felhívhatsz! De tényleg? Őt felhívni, aki időnként tőled vár segítséget a saját kapcsolatával, magánéletével kapcsolatban? Úgy, hogy a saját életed sem tudod egyenesbe hozni, ő mégis úgy hiszi, te tudsz neki segíteni. Ez jó érzés, de vajon van létjogosultsága? Mint ha olyan ember kérne a börtönből szökési tanácsot egy másik rabtól, akit egyszer már szökési kísérlet miatt elfogtak. Tőled várja a segítséget, mikor te magad elveszett vagy? Normális ez? Pedig tudja a helyzeted, mégis bízik benned. De hogy segíthetsz, hogy adhatsz nyugodt szívvel tanácsot, építő jellegű tanácsot, ha saját dolgaidat nem tudod egyenesbe hozni... Sehogy.
De azt sem mondod neki, hogy nem tudsz segíteni, hisz nem akarod megbántani, mégis csak az az egy ember tudja a nagy Ő-n kívül rólad a legtöbbet, és jó érzéssel tölt el, hogy hozzád fordul, és nem utasítod el, erősnek mutatod magad, nyelsz akkor is, ha épp fáj nagyon, félre teszed a saját bajod, hogy segíts neki. De akkor is. Segíteni? Egy olyan ember segítségét kérni, az ő tanácsait figyelembe venni, aki nem tud dolgokat megemészteni, nem tud már őszintén bízni, sem hinni, sem örülni?
Akinek a szeméből kihunyt a csillogás, az addig ragyogó és nevető szemekben kényszer mosolyt látni csak néha tán, de leginkább csak szürkeséget, fájdalmat, és könnyeket, ha már nincs ereje, vagy elfelejti kontrollálni az érzéseit, és kitör belőle a könnyes fájdalom, amit időnként sikeresen elnyom, máskor hatalmas erővel zúdul lavinaként alá. Normális ez így?

Szóval van technika, amivel elérhetsz bárkit, de még sincs senki. Egyedül vagy. Őt, a nagy Őt felhívnád, hogy halld egy kicsit a hangját, hogy megnyugodj, és megéld a másnapot, hogy számodra kedves és édes hangja nyugtatóként hasson lelked fájdalmára...!
Hogy ne csak a füledben halld emlékként, hanem kicsit az életben is számodra édes nevetését, férfias hangját, jellegzetes szavait...
Hogy érezd kicsit a "régi szép időket", amikor igazán boldog voltál... de még csak a számát sem adta meg soha.

"Szeretlek" - sokszor mondta. És ez tett boldoggá téged, olyan boldoggá, mint az életben még soha nem voltál. Bízott benned állítólag. De a számát soha meg nem adta. "Hiányzol" - ezt is mondta. De az utolsó hetekben már alig adott életjelet magáról, a programokat is mindíg sorra lemondta. "Kellesz egy életen át" - ezt is mondta. De bebizonyította, hogy nem egy életen át, de egy évig sem kellesz neki, pedig te az őszinte érzéseid, a szíved adtad neki...

Egyedül vagy. Nincs veled és nincs kit felhívni. Nincs kivel beszélni. Gondolkozol, hogy mit tegyél. Semmit. Este van, mindjárt éjfél. Elmennél. De már nincs hova. Elmennél, de abból csak a baj van. Elmennél, a nagyvilágba, bár nem hiányoznál senkinek. Elmennél, eltűnnél örökre. Új életet kezdenél, távol mindentől, és mindenkitől, hogy úgy legyél egyedül, hogy senki nem vesz körül. Úgy, hogy nem azt látod, vannak körülötted, de mégis egyedül vagy, nincs senki melletted. Akkor talán könnyebb lenne új életet kezdeni. Nincs mi visszatartson, akkor nyitsz az új felé. Arra, amire vágysz, ha Ő már nem lehet veled, s te vele. Ismeretlen emberek társaságára, olyanokéra, akik (idővel) a barátaid lesznek, és bár te már sosem leszel a régi, de ők úgy fogadnak el, ahogy vagy. Ahogy te tetted másokkal szemben. Előítéletek és rejtett negatív gondolatok nélkül. Ahogy te tetted vele, mikor megismerted!

Ezt kellene tényleg tennem? Ez megoldás lenne? Meglehet, ha a saját közegedben már nem érzed jól magad, ha nincs már kihívás ami a szemed előtt lebeg, csak a tudat, hogy szabadulni akarsz, kitörni abból, amiben vagy, kiszakítani kezed a magány kezéből, hogy az már többet vissza sose húzhasson, és idővel visszafordulva a magány szemébe nevess, és közöld vele: "egyszer igazán elkaptál, mélyre rántottál, összetörtél és eltiportál, magadhoz láncoltál. De erős voltam, letéptem láncaim, kitéptem kezedből kezem, utolsó esélyed szalasztottad el velem szemben, többet erre már nem lesz lehetőséged, mert ha egyedül is, de felálltam, és újra mélyre nem ránthatsz, már nem tudsz ártani, kimászok máskor is a fogságodból..."

De még egyedül vagy. Csak a könnyek folynak párosával végig arcodon. A magány, a tanácstalanság, a kényszerből és szándékosan elfojtott, vegyesen elnyomott érzések, ezeket mind ki kellene adnod.
De nincs kinek, nincs mikor, nincs hol... Ordítani akarsz. Nem vagy bolond, sem depressziós, csak szabadulnál a beléd fojtott gondolatoktól.
Elmondanád NEKI, hogy te mit éltél át azon a napon, és azóta is, mióta kimondta, szakít veled.
Megtenni azt, amit ő is elvárt és követelt a kapcsolataiban, hogy elmondhassa véleményét, ahogy ő látta a helyzeteket.

Te sem vágysz másra, mint Vele lenni, de ha ezt nem lehet, legalább feltenni a kérdéseid, elmondani azt, amit belül, mélyen belül Iránta érzel. Elmondani, hogy akkor mit éltél át, min mentél keresztül. Hogy félre ismer...
Hogy szereted és tudsz küzdeni akkor is, ha gond van, de akkor is, ha minden rendben. Mert az is küzdés a szerelmedért, ha szerelmet vallasz neki önszántadból, kérés nélkül, pusztán az érzéseid által vezérelve. Küzdés ez, akkor is, ha Ő ezt nem látja...

De nem adott rá lehetőséget. A feszültség és fájdalom pedig csak nő és nő. Ordítani akarsz. Kiabálni akarod az érzéseid, de nincs ki meghallgasson. Pedig semmi másra nem vágysz, mint megbeszélni valakivel, megbeszélni Vele, hogy mit érzel, hogy megnyugodj, ezáltal megkönnyebbülj kicsit, és végre magadénak érezd azt, hogy bár te vagy megnevezve hibásnak, mégsem te hazudtál, nem miattad van!

Szabadulni vágysz a nyomástól a mellkasodban, a fájdalomtól a szívedben. Elengedni a rosszat, és csak a jóra emlékezni. Megnyugodni, elfogadni, örülni és végre egy nagyot lélegezni.
De nincs rá lehetőséged, mert aki segíthetne neked, meg sem hallgat, eléd sem mert állni egyszer sem. Bocsánatot sem kért azért, mert a mindkettőtök számára fontos értékek egyik alappillére, az őszinteség ellen ő vétett. Sőt, még csak az elköszönő leveled sem vette át, visszaküldte, mint ha nem is ismerne...

Nem te kérted, hogy hazudjon, te őszinteséget vártál joggal tőle! Nem te kérted, Ő magától tette.
De téged hibáztatott, elmondott minden rosszat rólad, olyat ami valós, de olyat is, ami valótlan.
Talán csak azért, hogy könnyebb legyen számára, hogy szabadulhasson, hogy kiszeress belőle.
Talán azért, hogy úgy érezhesse, itt az ok, a lehetőség, hogy látszatra tiszta lappal kiléphessen a kapcsolatból, ne érezze, hogy talán most először Ő volt az, aki vétett, és emiatt az ő lelkiismerete okozna magának pokoli érzéseket az általad átéltek helyett.
Talán, hogy látszatra tiszta lappal mondhassa régi-új párjának, hogy milyen rossz volt eddig minden kapcsolata, beleértve a közös kapcsolatotokat, hogy ő értékek szerint él, és nyugodt szívvel tovább léphessen hazugsága és gyengesége ellenére...
De te mégis mindennél és mindenkinél jobban szereted, annyira, hogy ha azzal Ő tovább élhetne, gondolkodás nélkül saját életedet adnád érte.

Egyedül vagy. Szeretnél szabadulni a fájdalomtól, a nap minden percében kínzó gondolattól, hogy meg sem hallgatott, félreismert és csak eldobott. Hogy nincs veled, pedig te szereted, csak engednie kellett volna, hogy ezt bebizonyítsd neki. De nincs rá lehetőséged.

Nincs lehetőséged a megnyugvásra, mert egyedül vagy. Nincs ki meghallgasson, nincs senki melletted, nincs senki veled. De legfőképp Ő, aki gyógyír lehetne mindenre, Ő nincs melletted, Ő nincs veled.

Csak a tetoválás, amit könnyes szemmel nézel, mert annyira szereted azt, akinek a nevét a testeden viseled.
- Egy név, amit viselni szerettél volna, egy név, annak a neve, akivel életedet leélted volna.
- Egy név, ami mindennél többet jelent neked még úgy is, hogy Ő már nincs veled!
- Egy név, azé, akit szeretsz!

Választott béklyóddal egyedül vagy. Egyedül, magányosan. Mit szerelemből csináltattál, örökké Iránta érzett szerelmed záloga marad.

Nem tudod átvarratni, nem tudod eltüntetni. Nem vagy rá képes. Már csak ez maradt neked. Nem vagy rá képes, nem, mert valós és őszinte, mély érzések kötnek hozzá, amiket átéltél, és szerettél volna átélni még vele.

"Házasság" és boldog élet, bizalom, féltés, őszinteség, harmónia, boldogság és élethosszig tartó szerelem. Te ezt érzed iránta.

Választott béklyóddal, mit a szerelmed zálogaként csináltattál, és a gondolataiddal, érzéseiddel immáron egyedül vagy...
De legalább tudsz, mersz és szeretnél is megbocsájtani, felül tudsz emelkedni dolgokon, mert igazán szereted.
Mi ez, ha nem őszinte szerelem?

De választott béklyóddal, mit a szerelmed zálogaként csináltattál, és a gondolataiddal, érzéseiddel immáron egyedül vagy, őszinte érzéseid ellenére tényleg egyedül vagy... Egyedül, mint még soha...

Hova feljődhet az ember?!

Egy esemény, egy mozzanat, egy pillanat, egy döntés, egy mondat és még sorolhatnám.

Ezek mind-mind oda vezethetnek, hogy az ember negatív vagy pozitív irányba, de változik, fejlődik. Tetteinkkel, szavainkkal, viselkedésünkkel hatással vagyunk a környezetünkre. Ezek azok a dolgok, amik meghatároznak minket mások szemében, és ezek azok, amik alapján bemutathatjuk magunkat a környezetünknek.

Én, miután megismertem a nagy Ő-t, olyan őszinte és nyitott voltam vele, mint még mással sosem. Ez nem azt jelenti, hogy másoknak hazudoztam volna, hanem azt, hogy másokat nem engedtem be annyira az életembe, mint őt. Ő tudott rólam mindent, amit csak akart. Előtte semmi titkom nem volt. Tudta, hogy hol dolgoztam, tudott a családi helyzetről, a családi kapcsolataimról, barátaimról, munkámról, egyszóval az egész életemről. Fordítva ez csak részben volt igaz.

Volt, amit elárult magáról, volt, amit nem. Érdekesség, hogy sem a facebook profilját, sem a telefonszámát nem adta meg soha, csak ígérgette, ő mondott határidőket, és mikor azok eljöttek, újakat tűzött ki... Én mindezek ellenére vakon bíztam benne, és ezt bizonyítottam neki nagyon sokszor, de a végén, a végső mérlegelésnél ezeket mind elfelejtette.

Őszinteség és nyíltság kontra titkolózás és hazugság...

Aztán jött egy e-mail, amiben valós, és mellette nagyon sok vélt hibát írt össze rólam, majd megszakított minden kapcsolatot. Mint ha én indítottam volna  el a lavinát, én vétettem volna az értékei ellen. De NEM! A saját értékeit, amikről hangoztatta, hogy mennyire fontosak neki, ő köpte szemen. És szakított. Én  pedig mindezek hatására felnőttem.

FELNŐTTEM, miatta és érte. Talán a szerelem érzése mellett ez volt az a dolog, ami miatt valamennyire megérte, hogy megismertem. Felnőttem! Próbáltam helyre hozni, amit elrontottam, de amit nem én idéztem elő. Próbáltam elmagyarázni, én min mentem keresztül, hogy lássa az én oldalam. Bocsánatot kértem, és próbáltam megbeszélni vele a dolgokat. Találkozni szerettem volna, hogy legalább emberi módra zárjuk le a dolgokat. Próbáltam megmutatni, mit jelent számomra és mit adhatnék neki. Próbáltam, de nem tudtam. Elzárkózás, ez volt a válasz mindenre.

De én legalább elmondhatom, hogy soha nem adtam fel, és felnőttem mindezek hatására. Már higgadtabban kezelem a szorongatott helyzeteket, megfontoltabb lettem. Már nem naivan tekintek azokra, akik körül vesznek.

Korábban hajlamos voltam arra, hogy a magam dolgai elé helyeztem másokét, és csak Ő és a körülöttem élő emberek voltak fontosak, (főleg Ő!!! ), és nem a saját életem, saját céljaim és akaratom. Belementem olyan "játékba" amibe józan ésszel nem tette volna más. Mert észreveszi, ha a találkozások sorozatos lemondása, az ígért dolgok teljesítésének hiánya mind-mind oda vezetnek, hogy felébred az ember: "egyoldalúak az érzések, így szeretek valakit", aki mondja, hogy szeret, de ha ki kellene mutatnia, akkor inkább kihátrál, de addig is hangzatos szavakat használ, amik az én esetemben nagyon elérték céljukat, és hamar megszerettem őt.

Használja a szavakat, de nincs mögöttük jelentés. Úgy tesz, mint ha csak állandó jóból állna az élet. De ha probléma merül fel, menekül előle, nem megoldja, hanem elmenekül... Tette ezt az én esetemben, és tette ezt a korábbi kapcsolataiban is, csak ő ezt nem látja be.

Azt hiszem, érte beáldoztam szinte mindent. Emberi kapcsolatokat, nyugalmat, lelki és testi egészséget, mégis ennek ellenére azt mondom, megérte, mert szeretem, úgy, ahogy még senki nem szerette.

És emiatt gyakran kérdezem, hogy miért tette azt, amit tett, miért nem ad választ a kérdéseimre, miért nem hagyta, hogy elköszönjek tőle, és ember módjára rendezzük a helyzetet. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy úgy küzdöttem érte végig, mint még soha senki az életében, és már ilyen erős küzdésben, nap mint nap, nem is lesz senkivel sem része.

Én felnőttem! És nem haragszom rá, sőt még mindig ugyanúgy szeretem...

És ő? Ő megváltozott, negatív irányba, lehet csak velem szemben, de ez semmin nem változtat. Ha emberekhez szabod a viselkedésed, akkor nem beszélhetsz értékekről, amik fontosak számodra. Ahogy nem mondhatod azt, hogy hűséges vagy, miközben megcsalod a párod, úgy nem mondhatod, hogy értékek szerint élsz, ha hazudsz, és olyat nem adsz meg a másiknak, amire te mindig is jogot formáltál magadnak!

Úgy látszik, ha kényelmetlen helyzetbe kerül már nem mutatja emberi arcát, már nem számítanak neki értékek. Neki így volt könnyebb. Eldobott mindent azzal, ami történt, amit tett, ahogy kezelte, pontosabban nem kezelte a problémát, amit ő okozott. (erről nemsokára írok)

Megfutamodott. Az egész élete a megfutamodásból áll. Minden kapcsolata tönkrement, és kilépett belőle. Kilépett, de arra mindig igényt tartott, hogy ő elmondhassa a véleményét, feltehesse a kérdéseit. De ezt nekem nem adta meg, pedig mindenki tudja, hogy az éremnek mindig két oldala van. Ez így értékes?

Megváltoztunk mindketten. Ő rossz, én jobb irányba. Ezt gondolom. De ez sem tudott változtatni az érzéseimen, továbbra is szeretem!

És ahogy magamat ismerem, szeretni is fogom Őt még hosszú ideig, mert én ilyen ember vagyok!

david-newlife