Mission failed part 1.

Kicsit kitekintek az elmúlt napok érzéseire, mivel nemrég volt 1 éve az utolsó próbálkozásaimnak, hogy legalább a kérdéseimre választ találjak, és rendezzem/rendezzük a dolgokat ember módjára, könnyebb legyen elfogadni, hogy nem lesz többet velem, bármennyire is szeretem.

Kitekintés a múltba, de mégis úgy éltem meg, mint ha most történt volna. De ezen nem lepődöm meg, hiszen érzem, amit érzek.

December 8., 2012.:

Úgy döntöttem, leutazok hozzá. Előtte két héttel megírtam neki, hogy ha tényleg számítanak neki értékek, ahogy hangoztatta mindig, akkor egy fél órára, vagy csak 5 percre szabaddá tudja tenni magát, hogy találkozzunk, egymás szemébe nézzünk, kicsit beszéljünk, és ha még akkor is mindenért én vagyok a rossz, egy ölelés (ami számomra mindennél többet jelentett volna), és örökre elköszönök tőle. A válasz akkor az volt, hogy fölöslegesen megyek le hozzá, úgysem fog találkozni velem. (Mint ha nem merne a szemembe nézni, mert akkor látja, hogy mit érzek iránta és mit ért el addig bennem.) De nem adtam fel, visszaírtam neki, hogy most az egyszer én leszek a határozottabb, mindenképp utazok hozzá, és várni fogom akár órákon át.

Kutya hideg volt ezen a napon, de ez sem tartott vissza. Küzdöttem érte végig, míg a "páromnak" tudhattam, még ha ő nem is látta ezt, így nem adhattam fel még ezen a napon sem. Azt akartam, hogy lássa, hogy én nem olyan vagyok, mint a korábbiak az életében. Én nem hazudtam neki soha, őszinte voltam bármiről is beszéltünk, nem csaltam meg, nem kavartam a háta mögött. Őszinte voltam az érzéseimmel kapcsolatban, magamat adtam.

Így leutaztam. Vártam Őt reménykedve a megadott időpontban az állomáson. De nem jött el. Gondoltam kicsit késik, így vártam átfagyva,  türelemmel. De hiába. Majd lassan a kedvem elromlott, szomorú lettem. DE még reménykedtem. Reggel érkeztem, és estig maradtam. Kint a hidegben, a fagyban. Körülöttem vidám emberek, akik a karácsonyi forgatagban boldogan forralt borozgattak, forró csokit iszogattak, nézelődtek a boltokban, a téren, minden felé. Én pedig csak bolyongtam magányosan, és végig zakatolt az agyam, és reménykedtem, mint egy kisgyerek, aki elesett, megütötte magát,  de egy felnőtt ott terem, és felemeli, megvigasztalja... Reménykedtem.

Vártam és vártam. Megírtam neki, hogy én kitartó vagyok, mert szeretem, és szeretnék vele mindenképp találkozni, legalább egy pár percre, de semmi reakció.  

Elmentem párszor felé, vagy legalább is arra, amilyen címet megadott a kapcsolatunk elején. Nem csengettem, csak vártam. Nem akartam, hogy egy percig is azt gondolja, zaklatom, mert én nem ilyen vagyok. Tudta, hogy egész nap ott vagyok, és csak pár percre vágyom, amit utoljára Vele tölthetek. Reménykedtem, hogy értékeli legalább emberileg a kitartásom, és ha másért nem is, de emiatt lejön és ad egy percet az életéből. Reménykedtem, de hiába. Aztán lassan, nagyon lassan eljött az este. Mikor már tudtam, hiába várok, max megfagyok éjjel a hidegben, ha nem indulok vissza, mivel a környező szállodákban nem volt szabad szoba. Így vissza indultam.

Mikor felértem Pestre, egy régi ismerős, egy volt osztálytársam rám csörgött, aki tudott arról, hogy a nagy Ő-m miatt leutaztam hozzá, abba a városba, ami azóta is egyszerre vonz és taszít is egyben...

Kérdezgetett, de nem tudtam válaszolni. Nem jött ki hang a torkomon. A nyugati kellős közepén a könnyeimmel küszködtem, pedig nem vagyok ilyen gyenge ember. De Ő, a nagy Ő ilyen érzéseket is ki tudott váltani bennem, Ő egyedül, mivel jobban szerettem mindennél és mindenkinél, az életemnél is...
Kerestem egy félreeső helyet, és a volt osztálytársam aggódó kérdésáradatának teret engedve elmondtam neki pár szóban, hogy vártam, de nem volt eredménye, és hogy mennyire rossz ez, mert tényleg szeretem.  Pár szóban, mert csak annyi jött ki a torkomon, küszködve, aztán elkönnyeztem magam férfi létemre.

Végig az járt a fejemben, hogy mennyi ideig volt képes mondani, hogy szeret, és mennyire sokat jelentek neki, és mennyi új érzést nyújtottam számára azzal, amit éreztem iránta, és ezek ellenére ilyen könnyen eldob mindent, ilyen könnyen tovább lép, mint ha mi sem történt volna, és elém sem mert állni úgy, hogy nem én dobtam el az értékeket, amiket annyira hangoztatott, amik annyira fontosak voltak számára...

Akkor ott úgy éreztem, hogy ha egy olyan ember, akinek állítólag sokat jelentettem, így képes csak lezárni mindent, és ennyire nem érdekli, hogy én mit éreztem, érzek, akkor egy idegentől mit várhatnék, aki nem ismer. Ha valaki, aki sokáig mondogatta, hogy szeret, így tesz, akkor mennyit érhetek? Semennyit. Ha a szemében én vagyok a legfőbb rossz, és azt érdemlem, amit kaptam tőle, akkor minek éljek. Ha ennyire rossz ember vagyok, és egy ölelést sem érdemlek tőle, akkor nincs semminek értelme. Megfordult akkor a fejemben, hogy a legegyszerűbb az lenne, ha befejeznék mindent, ott abban a percben.... Nehéz erről beszélni, még most is, de akkor annyira rossz volt minden, hogy azon gondolkoztam, befejezek mindent, befejezem az életet. De nem tettem, mert akkor is Ő, csak Ő járt az eszemben, és az, hogy ha ennyire szeretem, ha ennyire szerelmes vagyok belé, akkor nem tehetem meg vele, hogy olyat tegyek, amivel fájdalmat okozok neki!

Mikor végül hazaértem, próbáltam elmagyarázni neki egy e-mailben, hogy miért lenne fontos egyetlen pár perces találkozás nekem, de süket fülekre találtam. Mint ha egy érzéketlen, másokkal nem törődő embernek mondtam volna a kérésem, pedig nem hiszem, hogy ő ilyen lenne, sőt tudom, hogy nem! Még mindig ugyanúgy gondolok rá, és nem tartom rossz embernek, pedig a jelek, amit tett, a pszichomókussal folytatott hosszas beszélgetések mind-mind arra utalnak, hogy félre ismerhettem?
Pszichomókus, igen, mert életemben először kerültem olyan helyzetbe, amivel nem tudok mit kezdeni, és semmi nem tudja feledtetni a kérdéseket, a helyzetet, a történteket, az érzéseket, és Őt sem. Így "muszály" volt szakemberhez fordulnom, mert ahogy korábban írtam, azóta rosszul alszom, fáradt vagyok, gyakran szúr a szívem és nyomás van a mellkasomon, mert... mert hiányzik és mert nagyon szeretem.

david-newlife

A Karácsony közeledtével...

Újabb aktuális gondolat "david-newlife" módra, most a Karácsonyról

Közeleg a Karácsony. Úgy tartják, ez a szeretet és megbocsájtás ünnepe. De mit is ünneplünk ekkor? A szeretetet tárgyakkal fejezzük ki. Olyanokkal, amik egy része tuti nem okoz örömöt senkinek. Sem a vásárlónak, mert sokat kell bojongani érte, sem annak aki kapja, ha nem arra és pontosan arra vágyott, amit kap...

Mert vagy a szín, vagy maga az ajándék nem tetszik, haszontalannak, vagy nem túl menőnek, jónak tartják sokan, és amint vége az ünnepnek, és a boltok/plázák kitárják ajtajukat, már kígyózó sorokban állnak az emberek, hogy vissza- vagy épp elcseréljék a pár napja kapott dolgokat. Miközben vannak helyek, lakások, családok, ahol semmi nem kerül az asztalra, a fa alá. Ha egyáltalán karácsonyfa kerül a lakásba. És ott, akkor sok embernek/szülőnek megszakad a szíve biztosan, hogy nem tud mivel kedveskedni a családjának/gyerekeinek, de ott legalább a SZERETET nagyon nagy eséllyel tényleg megvan.

De akkor miről is szól a Karácsony? Jó kérdés. Nem bibliai/vallási értelemben kérdeztem.

A szeretetről akkor, mikor közömbösek vagyunk mások iránt? Mikor átgázolunk az emberi érzéseken? Mikor álszent módon állítjuk magunkról, hogy vannak értékeink, és mikor bizonyítani kellene, képletesen szemen köpjük magunkat és a fene nagy értékeinket? Két napig legyünk emberek, 363-ban meg érzéketlenek?

Ezek vagyunk mi emberek? (Persze nagyon NAGY TISZTELET a kivételeknek!!!)

------------------------------------------

Karácsony az én szememmel:

Tegnap dolgoztam. És erőt vettem magamon. A munka közben arra gondoltam, kicsit közelebb hozom magamhoz a Karácsonyt, és a hangulatát, amit két évvel ezelőtt még vártam, de tavaly már szenvedéssé vált. Korábban tetszett, és feldobta a kedvem, hogy a csapból is karácsonyi dalok szólnak. Hogy nincs olyan utca, ahol legalább néhány házon ne lenne színesebbnél színesebb díszítő izzósor. Ezek látványát különösen szerettem fenyőfákon, mikor már kissé havasak voltak. Tetszett, hogy talán az emberek ebben az időszakban kicsit odafigyelnek a másikra, akkor is ha a szeretteikről van szó, és akkor is, ha idegenről. Talán kicsit barátságosabbak...

Én az a fajta "marha" vagyok,  aki egész évben a maga módján segített annak, akinek tudott, vagy aki az útjába került. Nem kellett ehhez akkor sem, most sem gazdagnak lennem, (nem is vagyok az), nem kellett egyesületet, alapítványt létrehozni. Egyszerűen emberség kellett hozzá. És időnként az a jó szó, a köszönet, vagy egy mondat abból a szájból, akinek segítesz, hogy "az Isten áldja meg...", vagy "nagyon köszönöm" mosolyt csalt az ember arcára.

De valahogy tavaly óta már ez az addig egyetlen ünnep is, amit vártam mindig, inkább lehangolt, mint örömöt okozott. De döntöttem, megpróbálkozom visszaszerezni a Karácsony szeretetét.

Szóval go fel a netre, és hallgassunk karácsonyi zenéket kicsit. No, ezt nem kellett volna. Újabb és újabb emlékek törtek fel. A kedvem elromlott. Az jutott eszembe, hogy egy nagy kamu és hülyeség, hogy a Karácsony a szeretet ünnepe, ha a saját életemre, élményeimre gondolok. Karácsony előtt szakadt meg minden, és mikor készítettem a nagy Ő-nek egy képeslapot, és mailben elküldtem, annyit sem büfögött vissza, hogy "kössz". Karácsonykor... A szeretet ünnepén. Ennyit a szeretet ünnepéről.

Persze nem lettem rideg jégcsap másokkal szemben. Időnként könnyebben megy, máskor összeszorított fogakkal, de attól még segítek annak, akinek tudok, amivel tudok.

Nem könnyű, ha úgy gondolnak rád a környezetedben, hogy nincs olyan ember, akinek nemet mondanál, ha segíteni kell, de belül mégsem érzed azt, hogy jó ember vagy, hogy kicsit is feledtetni tudja a "jóság" a bánatodat, érzéseidet.

De ettől még teszed, amit úgy érzel, helyes. És folytatod a segítést ott, ahol tudsz.

(Ez a bejegyzés saját élmények alapján sikeredett olyanra, amilyen. Nem vagyok szent! Nem is kell annak tartani. Nem mindenkinek segítek, mert a lehetőségeim nekem is végesek akár anyagi, akár nem anyagi dolgokra gondolunk. De ha megtehetem, meg is teszem! És nem várok cserébe semmit.)

Talán ez a "kis jóság" a részemről, ez kell nekem, hogy értékesebbnek érezzem magam, és ne érezzem teljesen élhetetlennek magam mások számára egyszer, végre, újra... egyszer.

(Ez a mondat nagyon belém égett Tőle...)

by: david-newlife